(György Papp Margit emlékére)

Átmegyek az idő túlfelére, hogy jobban lássam
Szülőföldemet, a Barcaságot, nincs útitársam.
Sírom végállomás, merev kőoszlop a gondozó,
Valaki vési nevemet, lelkem eleven torzó.

Sötét árvaságból színes szivárványt varázsoltam,
Fontam időt, szőttem teret, és csillagokat varrtam.
Felhőket kicsavartam, s ha egy-egy hangsúly elcsúszott,
Sírtam, hitem új hidat ácsolt, s a nap rám mosolygott.

És fiamat a fény keresztjére feszítette fel,
Forgáccsal telt fel a templom, s zsoltáros őrülettel
Szültem a szobrokat, babát varrtam, s beleleheltem,
Nem szenderült életre, s a pokolba elmerültem.

Visszahozott a két lányom, friss havon, angyalszárnyon
Jött a nyomasztó öröklét, és hullámzott a tavon.
Hámos rokolya, csepesz, és ünnepi csángó ruha,
Tükörbe nézett, s a titkait nekem elárulta.

Átadtam, mint a feltámadás zálogát, népemnek,
Örök mécsesként égjen versem, lángja reményemnek
Fesse a bútorokat, tálakat, ne hulljon porba,
Noé bárkája legyen, s maradjon a csángó szoba.

Visszajönnék az idő túlfeléről, de nem lehet,
Szülőföldem, a Barcaság, megölel és eltemet.
Csángó ruhába öltöztetem az összes csillagot,
Bölcsőt faragok, s beleálmodom az örök napot.

(Bukarest, 2016. március 20.)

1. ID. bara gyula:
   2020. július 13. 19:49

   Ez nagyon szép, Mihály!