(VI. karantének)

Megnyugodni jöttem. Így nyár közepén
képzelt álom szunnyaszt diófám tövén.
Egykor volt diófám ága borul rám
gyermekkori álom: cifra palotám.

Körben napszítta táj, zöld az árnyéka,
égre nyíló rések, kék az ablaka.
Madárdal sem hallik. Csupán idebenn.
Fáradt dallam zizzen. Így üzen a menny?

Dongó dong a földön, hangja társtalan,
ide-oda repdes, bús varázsa van.
Július tüzében áldott ez a fa,
nem ér el idáig …”tücskök” bús szava.

Kerek asztal árvált hűs tető alatt.
Egy lábára sántít. Kortól eldagadt
néhány szék körülte ott árválkodott.
Sírtak, mintha látnák a frissen hullott

diókat a fűtlen földbe veszetten.
Szél rázta a lombot, dühös szertelen.
A lombkoronából suttog a gyerek:
akkor se, akkor se, nem, le nem megyek.

Két repedt harangot a menny összeüt,
gyors zápor érkezik. Múltával derűt
sugárzott a kékség zöld lomb mélyére,
szivárványt varázsolt domb peremére.

A felhő elfogyott, vihar tovaszállt,
messzi dörgése még bennem kalapált.
Mire fölkelt a hold, s fejem fölvetém…
Hol maradt diófám? – Ezt üvölteném…

2020. július 9.