Visky Árpád, elcsapott színész, elhagyott barát,
tegyünk érted egy verset — egy kérdést legalább.

Ez a címre küldött névtelen halál
kinek szól végül is? Mindeniknek?
Nem állt az az ág túl magasan?
Nem volt a hó túlságosan hideg?
Az út hosszú, és rövid az idő.
Igaz valami, valahol — és nem hiszed.

Igaz, hideg az otthon, a cella-cement is,
a tiltott színpad: sötét szájüreg.
Kimetszett nyelveként dobált városszerte
téged is véresen a régi lendület.
Talán az Őskőnél a nézőtér hava
ma nemcsak néma, hanem már holt süket?

Lehet, hogy kölcsön cigaretta-pénzből
vásárol vasárnap valaki kötelet?
Zárva minden, a bolt, a szív, a föld,
csak a színház nyit: ötvenes öregek
játsszák el kisdiákoknak újra az ünnepi,
a hősi komédiát — és az ügyeket?
No ennyi. Utálhatod, szidhatod: tied.
Becsületből ennyire tellett valakinek:
ellopni a függönyhúzó zsinórt, mint remélem,
hátha bár egy este nem játszanak ilyet.
Nyíltak, üresek, feketék egy percre a színek.
Valami igaz valahol. És nem hiszed.

1986. január 16—17.

Forrás: Életünk, 1986. / 3. sz.

Visky Árpád az RTV magyar adásának Aranyszalagtárában: