Állandó olvasóink jó ideje tapasztalhatták, hogy a Káfé főnix figyelemmel kíséri a színpad világát, a magyar nyelvű színjátszás történetét. A magyar irodalomtól egyáltalán nem idegen mint témakör a magyar színészet hőskora – gondoljunk csak Jókai Mór személyes tapasztalatokon alapuló népszerű írásaira. A Magyar Elektronikus Könyvtár nemrégiben Vándor Kálmán újságíró történelmi riportázsát tette közzé a budai Népszínház XIX. századi tevékenységéről – úgy, ahogyan azt annak egykori vezetője, Takács Ádám naplófeljegyzéseiből kiolvasta. Története a magyar színészet hőskorához tartozik, a szöveget folytatásokban adjuk közre a mű 1943-as kiadása alapján (Százezrek könyve sorozat).

*

Egy kisváros földszintes házában jártam a télen. A ház asszonya hírneves, régi színházi ember özvegye. Régi, öreg színészekről beszélgettünk s egyszer csak azt mondta:
-— Fölmehetne öcsémuram a padlásra. Rengeteg papír van ott, szegény uram gyűjtögette, nézze meg, mi az.
Rakodczay Pál volt a háziasszonyom ura. Amit ő gyűjtögetett, aligha lehet értéktelen számomra. A sárgult papírcsomagok közé bújtam és rengeteg érdekes, értékes írás, napló között találtam egy megbarnult füzetet is:
»IGAZGATÓI S BUDAI NÉPSZÍNHÁZI VISZONTAGSÁGAIM. 1861—1864. TAKÁCS ÁDÁM.«
A mai modern filmsztárokért lelkesedő közönség már nem igen emlékezik erre a névre. Pedig Takács Ádám a negyvennyolc utáni magyar színészet egyik legtragikusabb alakja volt, rajongó színész és rajongó magyar. Azért lett színész, mert fanatikus magyar volt. Valóban templomnak tisztelte a színpadot, a legszentebb nemzeti érték, a nyelv templomának. És ez volt a tragikuma. i akarta űzni a templomból az üzéreket, de az üzérek erősebbek vontak nála. Egész erejével azok ellen fordult, akik a színpadot azért választották pályájuknak, mert magasabbra értékelhetik önmagukat. Heroikus küzdelmet folytatott és elbukott. Mindentől megundorodva, otthagyta a deszkákat és beállt szomorú, csendes filiszternek.
Ennek az embernek a naplója került hozzám s ennek alapján próbálom most megírni ezt a történetet, mely nemcsak szerelem, hanem egyben történelem is.
*
Az 1848—49-es szabadságharcot megelőző esztendőkben a budai Dunaparton állott egy nagyon szomorú, gyászos külsejű ház. A Rácváros és a Víziváros már régen népes és kedves városrészek voltak, de itt, ahol a két kerület érintkezett, csak egy félkörben kanyarodó, szennyvízlét csurgató utca tartotta fenn a közlekedést.
Hogy mért kanyarodott félkörben az utca? Annak ez a szomorú ház volt az oka,ez a régi, magtárféle épület, melynek apró, piszkos házacskák és feneketlen sár voltak a szomszédai.
Aztán egyszer csak elkezdték építeni a Lánchidat, amelynek a budai hídfője pontosan ennek a rozoga háznak a közepébe nyílott. Katonai raktár volt ekkor az épület. A Lánchíd megnyitása szükségessé tette, hogy az északi részét elhordják, a déli oldal azonban ott állott egészen
1861-ig.
A régi krónikák szerint ez az épület valamikor az öreg királyi palota istállója volt. 1566-ban Musztafa Szokoli pasa csinált helyére istállót és ugyancsak ő építtette melléje a nyolcszögű, tömpeorrú házat. Ennek az elejéből később kávéház lett, melynek asztala mellett gyakran üldögélt egy sovány, sápadt, különösen öltözködő fiatalember, Petőfi Sándor. A ház hátulsó része lakatlanul tátongott. Viharos napokat élt át az évszázadok folyamán, volt büszke magyar leventék tanyája, volt török harcos fészke, az utolsó időben főleg osztrák cserepárok daloltak benne nyúzva a harmonikát. Élete utolsó esztendejében már inkább csak dísztelen kőhalmaz volt, amely elcsúfította az egész budai Dunapartot.
1861-ben, az osztrák ármádia súlyos vereségei után, a császár belátta, hogy ki kell békülnie a magyar nemzettel. Tizenkét évi elnyomás után Bécs felől a szabadság szellője kezdett fújdogálni, alkotmányosságról beszéltek és a hosszú lidércnyomás után a Duna—Tisza partjain fellélegezhettek az emberek.
Ezekben a napokban történt, hogy Buda város nemes tanácsában szólásra állott fel Áldássy szenátor. Nem könnyű munkára vállalkozott. A sok nem magyar szenátor között lándzsát tört a magyar színészet mellett.
— Huszonhárom esztendő óta — kezdte beszédét — Budán nem üthetett tanyát a magyar Thalia.
A esászárérzelmű szenátorok felhorkantak.
De Áldássy nem hagyta magát:
– Eljött az ideje annak, — kiáltotta — hogy itt, Buda városában lerakjuk a magyar színészet második alapkövét. Másodikat, mert hiszen a pesti Nemzeti Színházon kívül nincs magyar színház.
És a felhorkanó szenátorok között elmondotta indítványát:
— Indítványozom, hogy az alkotmányos hatóság ajándékozzon telket egy fölépítendő magyar színháznak. Indítványozom, hogy bocsásson ki adakozásra buzdító felhívásokat s indíttasson gyűjtést országszerte.
A szenátorok, akik’ Bach’ emberei voltak, azonnal berzenkedni kezdtek:
— Budán nincs szükség magyar színházra!
— Aki magyar színházat akar, menjen át a Lánchídon Pestre! Nincs pénzünk teátrumra!
De a szenátorok berzenkedése hiábavaló volt. Az alkotmányosság szellőjétől megerősödött magyar polgárok megszavazták az indítványt. Buda városa egy 84.000 forintos telket adományozott egy Budán épülő színház céljaira. Ezen a telken állott, szemben a Lánchíd hídfőjével, a dísztelen, rozoga ház.
Az ország minden városába, falujába kiszaladtak az ívek és rövidesen annyi gyűlt egybe, hogy hozzáláthattak a terv megvalósításához. Ötvenhatezer forint költséggel a megmaradt csúnya kőhalmaz déli végét színházzá alakították át s ezzel megépült Pest-Budán a második magyar színház, a budai Népszínház.

(Folytatjuk)