Nyár uszította fény-agarait,
harapásától védene a csalit.
Harsonája rontja virradatom,
penget engem páni riadalom.

Hirtelen egyedül maradok itt,
napnyugta és-kelte összekacsint.
Hullócsillaggal sújtó éjszaka,
hömpölyög dohányvirágok szaga,
zivataros felhőtornyok úsznak,
kertem almafái rámborulnak.

Lassan dúdolok, verejtékezem,
és dallamot fog szívverésemen
a szél. Alig élek. Megaláztan
remegek a bűnök lugasában.

Lassan jön megváltó büntetésem.
Az örömöt szinte összetéptem,
elfújtam mint lágy selymet, de mintha
sebesedne végleg ajkaimra.

És Nap felkeltétől napnyugtáig
Pegazus rángat. Esődben ázik
a Kert. Messze futnék a magánytól.
Júliusi éj. Kihány magából.

Sóhajaim a nyár megítéli.
Kezdek az ősztől riadtan félni.
Beleiszik a csorbult pohárba
a sárga telehold, így lesz kába,
kiszínesül most – éji szivárvány,
elhagyott templom, mennyei bálvány.

Eloroztam, most az enyém a dallam.
Csattan is néha – villám a habban.
Vad rímekkel élek, nem lágy kenyérrel:
nyáresti zápor szédületével.

2020. július 12.