Ma köszöntem

… de magamnak,
nem fogadtam
a köszönésemet.
Köszönni szoktam
minden idegennek
akivel találkozom.
(Utólag sajnáltam magam.)
Árnyékom sem jött
velem. Felhők takartak
mindent. Múltat
és jövendőt.
Nem szokatlan, de holnap
ismét köszönni fogok
minden idegennek …

A bármiség

… is valami a semmi helyett.
Csak nézzünk körül. Nem látunk
szellemi kórokozót, de itt
vannak és ünnepelnek. Nem
tudhatjuk, hogy tegnap kivel,
és holnap kivel fogunk kezet.

Emberi létezésünk

… csak egy élhető univerzum
számtalan lénynek. Jövőjük
biztosított, amíg élünk.
Ha vannak átjárók
az univerzumok között,
ők megtalálják… Mi nem.
Elfogyasztanak mindent,
amit belőlünk lehet, aztán
továbbállnak.. Ez a rend.
Az idő fogy, igényük tehát
kielégíttetik, azt viszont
nem tudhatom, hogy
melyik utódom lesz
a következő univerzum.

Csak jönnek

… de nem mennek.
Miért mennének vissza
oda, ahonnan jöttek, ha
errefelé alig van már,
aki lekaparhatná
őseink sírkövéről a mohát?
Csak a hazugság nyerhetett
csatát, és éli virágkorát…