A hírszerző pásztor

Az élet ajándékai az olyan emberek, akik konkrétan avagy átvitt értelemben egyszerre több hangszeren is képesek játszani. E virtuózok tulajdonképpen nem mutatványt hajtanak végre, hanem élvezettel és állandó cselekvési vágytól hajtva járnak át egyik hangszer világából a másikba. Számukra nem egy kiválasztott, egyetlen hangszer az alfa és az omega, mert megismervén és felismervén a hangszerek lényegét, a sajátosságok, a külön fogások elsajátítása már technikai kérdés…

Nopcsa Ferenc báró ilyen „több hangszeres” embernek bizonyult életének sokirányú elfoglaltságai közt. Nem vett magára soha olyan terhet, amit ne szívvel-lélekkel végzett volna. Amikor az Albániából való kitiltás miatt távol kellett maradnia a számára oly kedves szkipetárföldtől, tevékenysége fő irányát újra az őslénytan felé fordította. Forradalmasította a tudományágat a dinókutatásban és megteremtette a paleofiziológiát. A harci nyüzsgés hiányait úgy pótolta, hogy felajánlotta titkosügynöki szolgálatait a bécsi kormánynak, s vállalta, hogy a román politikai szándékokat a helyszínen kikémlelve, idejében tájékoztatja Bécset az Erdélyt fenyegető szecessziós tervekről.

A románt tökéletesen ismerte, szláv nyelveken is folyékonyan beszélt. Megvolt a kellő tapasztalata is, hiszen még a háború előtt, magánszorgalomból figyelte a román-magyar-szerb hármashatáron a mozgást, az ide-oda utazgató politikai térítőket. Ugyanakkor felkeresett egy Hunyad megyei juhpásztort – ún. csobánt – és elszegődött hozzá segédjuhásznak, Gorlopán Péter néven. Hónapokon át játszotta az együgyű, igénytelen parasztlegény szerepét, meglehetősen sikerrel. Élt a juhok mellett, vándorolt velük a végtelennek tűnő legelőkön, s úgy képzelem, ugyanaz a szabadság szállta meg, mint amit albán földön érzett: sziklák, szamarak, kecskék és kecskepásztorok vagy marcona hegyi harcosok között.

Vándorlás közben hallgatózott, kósza hírekre, pletykákra figyelt, útjukat keresztező ismeretlen vándorok, külföldiek – nem egyszer oroszul beszélő egyházi személyek – történeteit hallgatta úgy, mint aki kettőig se tud számolni. Közben megtapasztalta, mit jelent a pásztor számára, ha kergemarhakór tör a nyájra és megtizedeli a létszámot, s ilyenkor hogyan mészárolják le a beteg állatokat, majd hagyják hátra a puszta földön, mentve a nyers irháját, amitől csak úgy roskadoznak a teherhordó szamarak… „Erdély és Románia közt nagy volt olykor a jövés-menés – olvasni Tasnádi-Kubacska András monográfiájában. – Hozták és vitték a híreket. Sok ember megfordult a juhász kunyhójában. Pásztorok, katonaszökevények, csempészek. Aki nyitva tartotta a fülét, sok mindenről hallhatott. Az olyan mozgékony, vállalkozó embert, mint a kisegítő csobán [Nopcsa – csg. megj.] volt, az Isten is erre teremtette. Nem sokat teketóriázott bizony, mert ha kellett, részt vett a legnehezebb csempész utakon is. Ki tudja, bizonyára oka volt rá, hogy ne húzódjék attól se. Hamarosan megbarátkozott a határon túli juhászokkal és akkor ment át Romániába útlevél nélkül, amikor akart. Azután meg ügyes ember volt, nem egyhamar csípték nyakon.”

Kellő tapasztalat összegyűjtése után Nopcsa, alias Gorlopán jelentéseket küldött a vezérkarnak, ahol értékelték tevékenységét. Nem csoda, hogy a sikertelen albán hadjárat után két kézzel kaptak Nopcsa ajánlatán, bár Tisza István miniszterelnök túl kockázatosnak vélte a tervet, hogy pásztornak álcázva Romániába menjen kémkedni. Összekötője, bizonyos Grecul kapitány Nagyszebenben várt rá, neki kellett továbbítani a jelentéseket. Hamis útlevéllel kelt át a határon, s mindenütt feszült magyarellenességet, Erdély megszerzésére irányuló készülődéseket tapasztalt. Ez a hangulat még a dobrudzsai lakosságot is megfertőzte, ergo – vonta le a következtetést Nopcsa – a propaganda keze messze ér.

1915-ben elérkezettnek látta az időt, hogy Bécsben is jelentést tegyen. Adatokat vitt volna oda, melyeket összekötőjéhez továbbított, ám a román nemzetiségű Grecul kapitány kijelentette, hogy a Nopcsa-féle titkos, citromlével írt jelentéseket a román posta kivétel nélkül elfogta, mielőtt hozzá kerülhettek volna… Nopcsa így is jelentett Bécsben a román hadikészültségről. Már csak a háború végén, 1918-ban derült ki, hogy Grecul kettős játékot űzött, amiért börtönbe vetették, de nem ő volt az egyetlen, aki a monarchia hadseregében a román érdekek nevében fellépő ötödik hadoszlopot képviselte.

Életének ez a szakasza, mint látjuk, olyan, akár egy tipikus kémhistória – régies viszonyok közt, egy századdal korábbi környezetben és technikákkal. Veszélyes gerillaharc, amelynek a kimenetelében az ember sose lehet eléggé biztos. Nem lehetett sosem biztosan tudni, ki kinek a barátja és kinek az ellensége. Nagyon úgy nézett ki sokszor, hogy Bécs tudatosan bátorítja a román erőket, hogy a magyar esélyeket gyengítse. Tasnádi-Kubacska András szerint:

„Nopcsa úgy látta, hogy a hadseregfőparancsnokság Erdélyben román származású tiszteket állít a hírszerző osztályok élére. Egyre inkább gyökeret vert benne a gyanú, hogy ezt tudatosan teszi. Mikor azután a saját, eltűnt levelei kapcsán megbizonyosodott a dologról, figyelni kezdett. Jelentéseivel nem ment többé Bécsbe, hanem a magyar miniszterelnököt és a honvédelmi minisztert kereste fel. Amikor a hadseregfőparancsnokság észrevette ezt, mindent elkövetett, hogy Nopcsát eltávolítsa az erdélyi hírszerző szolgálatból. Nopcsa, mint honvédhuszár főhadnagy Tisza István miniszterelnök és báró Hazai Samu honvédelmi miniszter intézkedésére került a nagyszebeni és a temesvári hírszerző kirendeltségekhez, mégis a hadseregfőparancsnokság egyik áthelyezési parancsa a másikat követte és sürgönyileg tiltakozott a honvédelmi minisztériumban Nopcsa megbízatása ellen, A honvédelmi minisztérium a további viszálykodás elkerülésére – látszatra – erélyesen nyomoztatott Nopcsa után Erdélyben, de – természetesen – nem találta meg. ”

Nopcsa határozottan meg volt győződve: „hogy a terv sikerét előmozdítsák, az erdélyi hírszolgálat vezetését lehetőleg román nemzetiségű tisztekre bízták. A terv érdekében már 1915-ben kitalálták azt a mesét, hogy a Kárpátokat nem lehet tartani és a csapatokat a Maros vonalára kell visszarendelni. A tervnek megfelelően a Maros-vonalat már 1915-ben kiépítették, míg a Kárpátokat közvetlenül a betörés előtt, 1916-ban is védtelenül hagyták. Ez az eljárás különben az országrész nyugodt kiürítését is megakadályozta. A románok elleni hadműveletek megindításakor, 1916-ban Ealkenhayn tábornok Déván kijelentette, hogy katonai szempontból képtelenség volt visszavonulni a nehezen védhető Maros-vonalra, amikor olyan természetes bástya állott rendelkezésünkre, mint a Kárpátok. Ez a kijelentés, sajnos, csak akkor hangzott el, amikor a románok a magyarlakta székelyföldet már feldúlták”.

„Néhány héttel a román betörés előtt gróf Bethlen István, Wild vezérkari kapitány és Nopcsa báró figyelmeztette Tisza István gróf miniszterelnököt a hadseregfőparancsnokság tervére. Az ő közbelépésük érdeme, hogy a románok 1916-ban nem pusztíthatták el Erdélynek még nagyobb részét s a román sereget két hét alatt visszaverték Erdélyből” – olvasni a Nopcsa monográfiában.

(Folytatjuk)

Cseke Gábor

1. Gergely Tamás:
   2011. május 15. 07:26

   Rendkívül izgalmas továbbra is!!

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ