Fájt-é már szivetek a gyorsvonatban,
Hallgatva lágyan zúgó kerekét,
Át néma síkon, holdas alkonyatban,
Nézve az ablak sötét keretét,
Min úgy tűnik a táj át, tovafolyva,
Szeszélyes rajz, mit gyors kéz letörül,
Mintha bús művész bús vázlata volna,
Ki száz képet kezd s egynek sem örül?

És őriz-é a lelketek ily tájat,
Mely tovaszédült a vonat mögött,
De mégis emlék s mégis egyre fájhat,
Bár múlt takarja s messzeség, örök?
Tán tört ive egy híd vén vonalának,
Vagy egy idegen országúti hárs,
Ránéztetek s akkor sírt föl a bánat,
Fülkétekben a titkos útitárs ?

Egy ismeretlen, bús kis állomásnak
Képét igy őrzöm, vitt a gyorsvonat,
Azt hittem akkor, hogy öröm vár másnap,
Mely felzendíti néma sorsomat,
S künn messzi sík mélyült a végtelenbe,
Távol hegy rémlett, kettős lomha kup,
Mintha egy roppant teve púpja lenne,
S a holdat vinné, sárga, nagy batyut.

S egyszerre csüggedt, sötét karavánok
Búját küldte a táj, mit az éj rajzolt,
S oly czéltalannak rémlett, a mit várok
S szivem lüktetve lökte föl a jajszót:
«Oh vágyam, vágyam, sivatag hajója,
Hová viszed fantasztikus batyud?
Holdbéli kincsed? hisz régen homokba
Fúródott minden szép és boldog ut…»

S szívemben ott van most is ferde rajza
Az éji látomásnak s fölremeg,
Ha kicsiny üdvért vaskorbácsu hajsza
Uj útra vérzi fáradt lelkemet,
Oh, az az éj, nagy, fekete lován,
Lobogó, barna felhőburnuszával,
Mint komor arab üget tétován
S örök társam a Szaharákon által…

Forrás: Vasárnapi Újság, 1914 / 27. szám