Közvetlenül a színházi pénztár mellett volt a budai Népszínház igazgatói szobája. Apró kis fülke, egy íróasztal, két szék’ s egy szekrény a színdaraboknak, szerepeknek. Szikárarcú, magas, sovány férfi várta Molnár Györgyöt, amikor belépett a szobába. Takács Ádám. A színház titkára, egyben főrendezője. Kicsit patétikus hangú fiatalember volt.
— Direktorom, — mondta — a régi királyi istállóból a kultúra és a nemzeti nyelv temploma lett. Ön ma átveszi a templomot. Kérem, legyen rajta, hogy komoly hittel, becsülettel harcoljanak benne a nemzet napszámosai,a szebb jövendőért.
Néhány nappal később megnyíltak a színház kapui, a város magyar lakossága hozsánnázott, naponta megtöltötte a nézőteret, a lelkes társulat pedig játszott klasszikusokat, eredeti magyar drámákat, vígjátékokat, bohózatokat, operettet, de de legfőképen népszínműveket.
Egész Buda Molnár Györgyöt és színészeit ünnepelte. Másfél éven át lobogott büszkén és vidáman a magyar zászló és aztán a kiviruló magyar élet egyszerre, egvik napról a másikra, összeomlott. Bécs érezte már, hogy a magyarok nélkül nem állhat fenn, de nem tudta még rászánni magát, hogy a jogos követeléseket teljesítse.
Másfél esztendeig szabadabb levegőben, újra jött az önkény és ennek nyomában a nagy levertség. Deák Ferenc összecsomagolta pesti szállodai szobájában szerény holmiját s indult haza, kúriájára. A magyarság pedig visszahúzódott kis házainak kapui mögé, az ajtók becsukódtak, az ablakokon sűrűre záródott a zsalugáter, a városra visszaült az előbbi tizenkét esztendő halotti csöndje, tespedése.
Helyüket megint elfoglalták a fenhéjázó Bach-huszárok, csehből, morvából, szalajtott beamterek s a budai Népszínház előtere egyik napról a másikra kiürült.
A német elemnek nem kellett a magyar szó, a magyarok nem hagyták el házaikat s a császár helytartója, Pálffy Móric kormányzó, maga elé citálta Molnár Györgyöt.
Október volt, sárga levelek zörögtek a néptelen, zeg-zugos budai utcákon Molnár György lábai alatt, amint a Vár felé igyekezett. Mikor bevezették a Helytartó elé, Pálffy Móric gróf még csak a köszönését sem fogadta el. Azonnal ráripakodott:
— Mit gondol maga? Mit gondol, meddig fogom én megtűrni ott azt a szemétdombot?
— Főmagasságú uram, — mondta Molnár György — a telket az alkotmányos hatóság adományozta, a színházat a nemzet áldozatkészsége építette fel.
— Hallgasson! — kiáltott Pálffy Móric. — Az alkotmányos hatóságnak nem volt joga a város nyolcvannégyezer forintos tulajdonát elajándékozni! A színház felépítésére a császártól nem kértek engedélyt! Vegye tudomásul, hogy én pedig lehordatom azt.
Molnár György kétségbeesetten rohant a magisztrátushoz.
De megdöbbenve kellett látnia, hogy egyik napról a másikra mennyire megváltozott Buda. A városi tanácsban már nem magyarok ültek. S a fórumon a polgárságnak is az a rétege ágált, amelyik a Bach-huszárokhoz
húzott.
– Pálffy Mórichoz hasonlóan gondolkozott most már a városi tanács és a polgárság is. Minden segítséget megtagadtak tőle s mindössze haladékot tudott elérni a színház lebontásara.
Takács Ádám, aki az irodában sápadtan várta az igazgatót, kérdezte:
— Igazgató úr, mi lesz velünk?
— Időt nyertünk, Takács. S ez mindennéltöbb! De magunknak kell a színházat eltartani.
— Miből, direktor úr? Nincs közönség!
Ebben a pillanatban postás kopogtatott az ajtón. Kezében pénzeslevél, borítékban kétezer pengő forint s egyetlen szó: »Batthyányné«.

(Folytatjuk)