Székely-Benczédi Endre: Hat vers
Nem érdemes
… egyedül bújócskázni.
Hunyóként állni arccal
a falnak, és számolni tízig…?!
Magam elől bújni úgysem
tudnék. Minden rejtekhelyemet
ismerem. Újat keresni
nincs időm, de csalnék,
ha korábban nyitnám ki
a szemem, mint ahogy
illenék.
Alagútban élni
– nem nekünk való, van
szemünk, és látni szeretnénk.
Nem vakondnak születtünk,
hogy sötét csend legyen
a lételemünk. Nem látható még
az alagút végi fény, de reménykedünk…
Vigasztalónk most a négy fal,
a mennyezet, és a padló.
Ilyenkor megjelenik
képzeletünkben a metró …
és mi ketten töltjük ki a teret,
de néha így is zsúfoltnak tűnik…
Nincsenek állomások. Kiszállni
menet közben nem ildomos.
Nem tudjuk, mi vár ránk
a végállomáson…
Világhálón
… is terjednek vírusok.
Az is fáj, ha elevenbe vág,
de a testünkbe települtek
láthatatlanok és fenyegetőbbek.
Azt hiszem, hogy megállt
a felvonó két emelet között.
A sötétség türelemre int.
Várunk a mindent tudó
„szerelőkre”, akár a végtelenig,
de nem így… Ha mozdul
a ketrec, rájövünk-e,
hogy felfelé-e, vagy lefelé visz?!
Innen lentről
… rosszul néz ki a karanténba
zárt idő. Szabadon jöhet-mehet.
Korlátai nincsenek, de ő is öregszik.
Lassan baktat át a szobán, csak
az óramutatók támogatják, mint
örökmozgó mankók … (Tévedés,
ami részben a miénk. Vagy elemet
nem cseréltünk, vagy nem költöztettük
fertőzésmentes vidékre az időt…)
Idősödve
…csak járunk magunk körül
körbe-körbe. Nem találunk
egyenes utat sem visszafelé,
sem előre. Körülöttünk
a tér is görbe, vele az idő,
és az emlékezet.
Idétlen időben
…feszegetjük egymás
lelkiismeretét. Mintha
őslényeket vájnánk ki
a jégből. Életre kelnek,
beszélnek is, de nem
mondanak semmit, ami
lényeges lehetett, vagy
elhanyagolható semmiség
… Egyremegy
Pusztai Péter rajza