(VII. karantének)

Júliusi nap. Megéget. Hajnalmadár szárnyak várnak,
kőről kőre gurul az Ér félidején néma Nyárnak.
Nyugtató álmot nem lelek. A Föld csikordul tengelyén,
a Kert gyepébe merülve rég-álmok intenek felém.
Fejest ugrik egy fűzbokor, lány-combjával a vízbe lép,
s valahol a Nagygát fölött azúrba dobja pendelyét.
Hétfáknál nyárfa-gerincre zene-mámor árnya szakad –
– ernyedő ujjakkal bontom ki az emlékcsomagokat -,
part szélén vadkacsa biceg. Hullnak sárga virágai
a múltnak. Magányom öröm örvényéből kirántani
próbálom az emlékeim.

Mondanám most csendes szóval: mesét látni indulj velem.
Mögöttem az emlék-erdő, révült szellő benne pihen.
Üzen a Trébely. Varázsa olvashatatlan távirat.
Mondanám, hogy langy bozótból őzgida-szempár rám virradt.
És az est vizén felfénylik a Tó. Társtalan szerelem.
Hullócsillag fényét issza, s holdfénybe tűnik meztelen.
A Holtág tavirózsáin lépked a részeg poéta
– fények perzselő tűztáncát rajzolja a pasztellkréta.
Mindehhez e táj a vászon: józanságot rejtő titok.
Mondanám, hogy már örökre csak tereád hasonlítok.
Őseim szemével nézlek, s áhítok ily nagy csodát.
Szemben magammal: látom énem tűpontos másolatát.
Álmodnak az emlékeim.

Július asszony bódulat. Málnaszemnek vére buggyan,
pihepárnás leveleknek zenéje a bódulatban.
Lángoló lepke-glória: szárnycsapásaik kibontják
mámorod s szemérmed fölött fehér tubarózsák ontják
illatuk. Megsemmisülten, a szív eltévedt pilóta –
– és sem vagyok más, csak ember, kinek álmait kioltja
az este, a csönd-reflexű bizonyosság: hogy hiányzol.
Indulnék feléd a Dombról, a lábam emlékekben gázol.
Mondanám, elmondanám még: az esttel leáldozó Nap
súlyos aranytollaitól megborzonganak az árnyak.
Kertem füvére lámpások szállnak. Jó így. Kimondhatatlanul.
Szellőért kapkod a Rózsa, Ligetszépe homályba fúl.
Mozdulnék, indulnék feléd. Lélek-teher vagyok. Nagyon
tűnődöm két szívverés közt. Rövid idő. Hallgatagon
tornyosulnak emlékeim.

2020. július 13.