az elefterie hídon / podul elefterie

folyik el a Dâmboviţa az Elefterie híd alatt
folyik a szerelem patak.
bár az lehetnék aki örökre itt marad.
nézném a víz tükrében amint a vörös 14-es elinal
egytől egyig ismerős utasaival,
látnám amint begombolkoznak a fellegek…
telnének a napok és én örökkétig itt leszek.

igen, a napok telnek, már július is elmúlt, borotválatlan arcomat nézem a víztükörben:
ilyen voltam én tíz évvel ezelőtt? hát öt éve?
ez voltam három éve, amikor kiadták a „gyémánt levegőt” ?
amikor kémiai alapú érzelmekről fantáziáltam,
amikor komolyan vettem a bádog hölgyeket, a zsírszövet alapú szövőgépeket,
amikor a fogam között ropogtattam a jéghegyet?
el-ellátogattam azokhoz a kiállított gőzmozdonyokhoz, fel-fellépegettem
a kabinjaikba, új szövetnadrágomat pakurával mocskolta be a lépcső, a vascsövek, a kisajtók
húzogattam a berozsdásodott karokat
de hol vagytok TRAIÁN, FLORIN, NINO, JEBE?
hát te, MIRCEA, hová lettek lobogó fürtjeid, vékony alakod?
mennyit sírtam ott egyedül, a fűtő lapátja mellett,
odalett az ifjúság…az az életstílus…csupán a felhők maradtak
amelyekbe minden erőmből fújni kell a levegőt, hogy alakjukat megtartsák.
jaj, egyes-egyedül a gőzmozdonyok között, a nap alatt, mely mint pohár habos sör
régi poszter-képeket idéz.
Most pedig a jövőt kell felfújnom, hogy mutasson valahogy
És felfújom az úti szegély-köveket, hogy felfújva maradjanak
És az Északi Pályaudvar sínjei fölött átívelő megfeketedett repülő-hidat hogy feszesen, állva megmaradjon
Aztán a felhőket fújom hogy eltakarodjanak…

folyik el a Dâmboviţa az Elefterie híd alatt
folyik a szerelem patak
bár az lehetnék aki örökre itt marad
nincs pénze, nincs nője, paplana,
csak meghasonlott önmaga
a vízben öregnek látja magát,
elszáll az idő, ő itt maradt hát.

igen, elszáll az idő, forog, forog ez az átkozott világ
elcsavarja a nyakunkat, roppan a csigolya, a fejgyám, az axis, szakad a gége…
jaj, bizonyára gyönyörű hölgy lehet a halál
hogy mindenki utána forgatja a fejét…múlnak a napok
a forró júliusi napok…mindjárt itt az ősz…
felidézem az egyetemi őszöket
amikor az átjáró mozgólépcseje csörömpölve haladt
egyetlen sokszorosított hölgyet emelve ki a mélyből, száz példányban ugyanaz az alak
amikor az egész város egyetlen körömlakk-üvegcsévé változott
úsztunk benne valósággal, kéz a kézben, sorra véve a parfümös üzleteket, az üvegboltokat a „ló farkánál”.
még jártam azóta ott, nézegetve a parókákat, dezodorokat
csak úgy szemmel méregettem a porcelánokat, megsimogattam a fikuszt
de TE hol maradtál? és ÉN hol maradtam? csak a felhők,
amelyekbe tele tüdővel fújom a levegőt hogy megtartsák alakjukat
utána gyorsan a helyére illesztem a műanyagdugót..
jaj, egyedül, idegenként a porcelánok között, a csillagok alatt, amelyek odafönt
mint régi posztergyárak…
most felfújom rendre a trolikat, hogy trolik maradjanak
és levegőt fújok a mozitermekbe hogy össze ne huttyanjanak
és felfújom a saját koponyámat és a szívemet és a bőrömet hogy tűnjek olyannak aki előtt ott a jövendő
és elfújom a felhőket a fejem fölül…

folyik el a Dâmboviţa az Elefterie híd alatt
folyik a szerelem patak.
bár az lehetnék aki örökre itt marad.
nézem a semmit és a vizet a híd alatt
a villamost amint a hídon áthalad
a vas- és szénaszín felhőket az egen…
a napok telnek és én itt maradok idelenn.

Fordította Bartha György

*

sub podul Elefterie curge Dîmboviţa
şi dragostea mea.
aş vrea să rămîn pe vecie aicişa.
să mă uit în apă după paişpele stacojiu
plin cu lume care o ştiu,
să văd cum norii se-ncheie la sîn…
Trec zilele şi eu rămîn.
da, trec zilele, se duce şi iulie, mi-am privit în oglindă faţa nebărbierită:
ăsta eram acum zece ani? acum cinci?
ăsta eram acum trei ani, cînd a ieşit „aerul cu diamante“?
cînd combinam emoţii chimice, cînd vedeam sincer femei de tablă, maşini de ţesut
adipos,
cînd ronţăiam aisberguri?
am mai trecut pe la locomotivele alea cu aburi, m-am mai căţărat în ¬ cabinele lor, mi-am mînjit pantalonii noi de tercot de păcura de pe trepte, bare, uşiţe
am mai împins de manivelele ruginite
dar unde sînteţi, TRAIAN, FLORIN, NINO, JEBE?
unde eşti, MIRCEA, unde îţi sînt pletele, unde ţi-e subţirimea?
am plîns mult acolo, de unul singur, lîngă lopata fochistului.
s-a dus tinereţea… stilul… au rămas norii
în care suflu cît pot ca să rămînă umflaţi.
ah, singur, străin printre locomotive, sub paharul cu bere al soarelui
gîndindu-mă la postere vechi.
acum suflu în viitor ca să rămînă umflat
şi suflu în fiecare piatră din borduri ca să rămînă umflată
şi suflu în pasarela înnegrită de peste şinele Gării de Nord ca să rămînă ţeapănă, în
picioare
suflu spre nori ca să se deplaseze…
sub podul Elefterie curge Dîmboviţa
şi dragostea mea.
aş vrea să rămîn pe vecie aicişa.
fără bani, fără femeie, fără macat
doar aşa, un tip ofticat
că se vede în apă bătrîn.
Trec zilele şi eu rămîn.
da, trec zilele, se învîrteşte afurisita asta de lume
şi ne suceşte gîtul, ne trozneşte atlasul şi axisul, ne rupe jugularele…
ah, moartea trebuie să fie o femeie frumoasă
de vreme ce suceşte gîtul tuturor… trec zilele
zilele calde de iulie… va veni toamna…
ţin minte toamnele din Universitate
cînd scările rulante ale pasajului mergeau zbîrnîind
ridicînd din abis o singură femeie multiplicată în sute de exemplare
cînd tot oraşul devenea o sticluţă de ojă de unghii
şi înotam prin ea, de mînă, prin magazinele de parfumuri şi sticlărie de la coada
calului.
am mai trecut pe acolo, am mai privit perucile şi deodorantele
am cîntărit din ochi porţelanuri, am mîngîiat ficuşi
dar TU? dar EU? au rămas numai norii
în care suflu din răsputeri ca să rămînă umflaţi
şi le pun apoi, la fiecare, dopul de cauciuc.
ah, singur, străin printre porţelanuri, sub stelele ca nişte uzine
producînd postere vechi.
acum suflu în troleibuze ca să rămînă umflate
şi suflu în cinematografe ca să nu se turtească
şi suflu în ţeasta şi în inima şi în pielea mea ca să pară că au viitor
suflu spre nori ca să se deplaseze…
sub podul Elefterie curge Dîmboviţa
şi dragostea mea.
aş vrea să rămîn pe vecie aicişa.
să mă uit în apă şi-n gol
şi la tramvaiele care trece domol
şi la norii de fier şi de fîn…
Trec zilele şi eu rămîn.