Molnár György az utóbbi hónapokban nem volt már olyan elegáns, mint amikor Budára jött. Ezen a napon azonban újra elővette a galambszürke nadrágot, galambszürke keménykalapot s a galambszürke keztyűt, felhúzta a fekete kabátot is és elindult, hogy megkeresse a sok közül azt a Batthyánynét, aki a legnagyobb szükségben sietett segítségül.
Este hat óra volt. A csöndes budai palotára csend borúlt már, amikor Molnár György faragott kapuja mellett meghúzta a csengőt.
Néhány percnyi várakozás után a kapu hangtalanul kinyílt. Merev lakáj állott előtte:
— Mit parancsol? — kérdezte.
— Molnár György, vagyok, a budai Népszínházigazgatója, s a méltóságos asszonyt keresem.
Néhány perccel később finom, barokk teremben állt és száján elakadt a szó. Képzeletében őszülő hajú, tisztes nagyasszony képe élt. És az a hölgy, aki a szemben levő ajtón a terembe lépett, ragyogó szépségű, fiatal asszony volt, párduc termettel, gyönyörű, meleg szemekkel.
Valami idegenség érzett a beszédén.
— Méltóságos asszonyom, — mondta Molnár György, — köszönetet jöttem mondani.
De a köszönet szavai akadoztak torkán, nem tudott most beszélni., csak nézte ezt a ragyogó szépségű asszonyt, akinél szebbet, királynőibbet soha életében nem látott.
De ugyanez az érzés tükröződött a grófné melegszínű szemében is. Fáradt, kopott színészt várt, és elegáns, arisztokratikus megjelenésű gavallér állott előtte.
Molnár György, mint ahogy illik, öt percre gondolta a látogatást. S a Szent Anna-templomban már régen elharangozták az esti kilenc órát, amikor még mindig ott ült a grófné teázóasztala mellett s megbűvölve hallgatta a lágy, meleg muzsikáló hangot.
Akkor már sok mindent tudott. Tudta, hogy a grófné elvált az urától, tudta, hogy nem! magyar, hanem orosz származású, tudta, hogy Júliának hívják. S azt is tudta, ennek a Júliának ő lett a Rómeója…

(Folytatjuk)