Távol az álmok bölcsőjétől
lassan ennek a nyárnak is vége.
Szelíd, csendes odaadással
árnyék hajlik nyírek levelére.

Csillámpala-morzsa az úton,
kánikulában áznak az ágak,
rozsdafarkú csivitje hallik,
lomb fedi a fészek palotákat.

Hétköznapi glóriavarázs:
selyem pókhálószövetek égnek.
Alkonyi ragyogás a tájon:
nagyanyám keze – csipketenyészet.

Távolban porfelhőt pöfékel
elszabadult csikó pata-széle.
Aranyló gondjait elejti
a napraforgó – mintha beszélne.

Szelíden, némán, hívatlanul,
könyörögve szerelemre éhes
lányok jönnek, s letérdepelnek
ehhez a csendes hegyi beszédhez.

Megejt kalászok szertartása:
a lenyugvó napban felragyognak.
A nyárfák zöld gyertyafényei
induló szellővel hadakoznak.

Égnek, zenélnek a hűség
fűzbokrai. Holdfény a tájon
szétomol, s kalászok hegyére
tűzi a csillagokat, hogy fájjon.

2020. július 14.