(Epizódok a Siklósi Szandzsák történetéből)

III.

Egyedül hit által

Egyenként érkeztek az emberek Ferenc pap házába. A kicsi ház egyetlen helyiségből állt, körben lócák a fal mellett, középen asztal, az asztalom zsírmécs pislogott, mellette vaskos könyv kinyitva, Sylvester Új Testamentuma. Még vártak, beszélgettek. A pap otthona az istentisztelet kezdetéig lakásként szolgált, lehetett beszélgetni.

– Én pedig azon a vélekedésen vagyok, hogy nem szabad hinni a töröknek. Nem szed az a más kosarába epret, csak a sajátjába — szólt Sári Péter, aki a nádasból jött szombat esténként a titkos istentiszteletre. – Én ott voltam Temesvárott. Tízszer is visszavertük a törököt a falról. De hullott az ember közülünk is, elfogyott az élelem, a lakosság kimondhatatlan gyötrelmeket szenvedett. Losonczy István volt a parancsnok. Tárgyalt a törökkel, és Ahmed békés elvonulást ajánlott. Akkor már napok óta semmi élelem nem volt a városban, mi még talán bírtuk volna egy ideig, de a szívünk szakadt belé az éhező gyermekek látványába. És Losonczy István megegyezett Ahmeddel. Elöl mentünk mi, katonák, hátul a polgárok, szekerekkel, kordékkal, vitték, amit menthettek. És kétoldalt, mint a fal, álltak a törökök. Szedett-vedett rablóbanda, villogó szemű, kiéhezett farkasok… Előbb egy-egy fehérnépet rántottak le a szekérről, és nyelte be a sikító, ruhátlanodó testet a tömeg, aztán még közelebb nyomult a fal, már menni is alig tudtunk, kezek erdeje nyúlt felénk, tépte a ruhát, ragadta a zsákmányt. Békés elvonulás! Mert hittünk nekik! Kardot rántottunk, és erre, mintha várták volna, a török horda pillanatok alatt levágott mindenkit. Ahmedet láttam egy pillanatra, távolabb állt, fehér lova hátáról nézte végig a vérfürdőt. Kemény parancsnok volt, egy szavával meg tudta volna fékezni a csőcseléket. Azt már csak úgy hallottam, hogy Losonczyt nem vágták le, őt Ahmed lefejeztette. Így tartotta be a szavát.

– És maga, Péter bátyám, hogyan maradt életben?

– Levágtak. Karddal csaptak a fejembe, leestem, halott voltam. A csizmámat lehúzták, másom már nem volt akkor. És éjjel föleszméltem, mérföldeket másztam, botorkáltam félholtan, amíg jóemberekre találtam, vagy inkább azok énrám, ők aztán istápoltak, rejtegettek.

– Kegyetlen a pogány — mondta Ferenc pap. – De arról is beszélni kell, hogy németföldön hány máglya füstjét láttam, amelyen egyik keresztény égette a másikat. Most a pécsi püspök levelet küldött a bégnek, hogy szolgáltasson ki engem és híveimet az egyházi igazságszolgáltatásnak. Már összegyűjtötték azt a rőzsét, amin engem akarnak megfüstölni. Dzsebes bég azt üzente vissza, hogy amíg rendesen beadjuk a harácsot, addig úgy imádkozunk, ahogy akarunk. Most Dzsebes bég Istennek az a tudatlan eszköze, aki megvédelmez bennünket.

– De a Zsebes gyújtatta föl Gyűdi János portáját! — jött indulatba Sári Péter. – És holnap fölégeti az egész falut! Ezt a házat is! Az Isten tudatlan eszköze! Majd megint lesz szabad elvonulás! A török a megölő ellenségünk, és a tiszteletes úr benne reménykedik!

– Istenben van a reményem — mondta csendesen a pap. – A bég is alszik egyet holnapig, nem fogja Gyűdöt pont szüret idején fölégetni. Már megegyezett a borkupecekkel az idei termésre. Dzsebes kapzsi.

– Én meg csak azt mondom — kötötte az ebet a karóhoz Sári Péter —, hogy a püspök urat meg lehetne könnyen engesztelni. Olyat hallottam, hogy az erdélyi fejedelem meg a császár sereget gyűjtenek tavaszra, titkos egyezség van köztük, összefognak, és nyárra kihajtják az összes törököt az országból. Az egész keresztény világ ád katonát, a pápa is meg a spanyolok is. Nyárra úgy elverjük őket, hogy Isztambulig futnak. A püspök úr pedig megengesztelődne egy töredelmes bűnbánattól.

– Mi nem súgjuk szőrös fülekbe a bűneinket — vágott közbe emelt hangon Ferenc pap, majd csillapodva folytatta —, mi odaállunk Isten elé. Egyedül hitünk által üdvözülhetünk, és mi itt mindannyian csak Istennek és a lelkiismeretünknek tartozunk számadással. Ezért vagyunk itt, és semmilyen világi hatalom nem vehet erőt rajtunk.

Sári Péterben még horgadozott a vitatkozhatnék. Ugyanúgy, mint a kis közösség többi tagja, nem tekintette új vallásúnak magát, mind úgy gondolták, hogy kibékülnek idővel az irányzatok, hiszen egy az Isten, csak a szertartásokban kell visszatérni az apostolok egyszerűségéhez, az őskeresztények hirdetett szegénységéhez. Csupán az a baj, hogy a hit földi helytartói hatalomra és vagyonra váltották küldetésüket. Itt, ebben a közösségben csupa világot látott ember gyűlt össze, ki Erdélyben, ki németföldön találkozott a reformáció tanaival, inkább elborzasztó, mint lelkesítő élményeket őriztek meg hitvitákról, erőszakos térítésekről, elevenen feldarabolt igehirdetőkről, de egy életre megfogta őket a véres valóság fölött lebegő egyenlőség-eszme. Isten előtt, hitünkben egyenlők vagyunk…

Ferenc pap felolvasta a textust az Új Testamentumból, értelmezte az olvasottakat, közösen elénekeltek néhány zsoltárt, és az istentisztelet végén magukhoz vették Krisztus testét és vérét. Lélekben felemelkedtek Istenhez.

Egyenként köszöntek el az emberek Ferenc paptól, akinek mindenkihez volt néhány útnak indító, biztató szava. Sári Péter a sor végére maradt.

– Megkövetem a tiszteletes urat — mondta, egyenesen a pap szemébe nézve —, de én határtalanul gyűlölöm a törököt. Amióta fölperzselte Gyűdi János portáját, azóta a bosszún rágódom. Meg kell mutatnunk a Zsebesnek, hogy nem tehet meg mindent, nem garázdálkodhat büntetlenül. Olyanok vagyunk, mint a birkák, eltűrünk mindent. Legalább szamárként vagy öszvérként egyszer vissza kell rúgnunk. Tudom, tiszteletes úr, hogy a rúgás után előkerül a bot, és kap az öszvér, de csak kirúg időnként, láttam én már megnyomorodott hajcsárt! Van a nádasban elég fegyver. Amikor Zrínyi Miklós uram reácsapott a törökre, akkor a lápi emberek szedték ott össze a töméntelen fegyvert. Akár egy hadsereget is fel tudnék fegyverezni.

Máté és Rozáli érkeztek közben, illő távolságra megálltak.

– Aki fegyvert fog, fegyver által vész el — mondta a pap, s intett a fiataloknak, hogy lépjenek közelebb. – Megszerveztem a meneküléseteket. Ma éjszaka egy jó emberem elkísér benneteket a petrei paphoz, az a következő éjjel egy parókiával tovább visz benneteket, és így az éjszakák leple alatt hamar kijuttok a Török Birodalomból. Fiatalok vagytok, egészségesek, előttetek az élet…

– Megbeszéltünk mindent Rozálival — szólt Máté —, nem megyünk el. Nem mehetünk el. Apánkat Zsebes tömlöcbe vetette. Öreg ember, senkije rajtunk kívül. Nem mehetünk innen.

– Jöttök velem a nádasba! — rikkantott Sári Péter, aki úgy érezte, hogy homályban gomolygó tervei hirtelen a megvalósulásba formálódnak. Máté akár vezére lehetne egy formálódó, növekvő szabadcsapatnak, amely eleinte megkeserítené a törökök életét, aztán meg ki tudja… – Jöttök velem a nádasba — ismételte meg —, oda nem merészkedik a török, ha mégis, akkor otthagyja a fogát. Ezt én mondom.

Másnap Dzsebes megbízható kémei több irányból is jelentették, hogy arra látták elmenekülni Mátét és Rozálit. Katonaemberként biztosra vette, hogy erős keze s a büntetés elől szökve bizonyára egy negyedik úton távoztak. Nem fogja ezeket többé látni, gondolta.

Igaz, az élet mindig tartogat meglepetéseket.

Következik:

IV.

A talján, a török és a magyar

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ