Beszélgetés a 70 éves Nászta Katalin színművésszel, költővel, íróval

‒ Kolozsváron születtél, Sepsiszentgyörgyön voltál színész, 1989 őszén a család áttelepült Magyarországra. Miért hoztátok ezt a döntést?
‒ Mert úgy tűnt, hogy soha nem lesz vége a bezártságnak, amiben éltünk. A színházban, a színpadi játékban éreztem szabadnak magam, ahol játszani lehetett a boldogsággal. Szerettem volna, ha leg­alább fiaimnak nem kell megalázkodniuk azért, hogy magyarnak születtek… Menekültem abból a fojtogató rendszerből. Már túl voltunk Visky Árpád halálán, szabadon szerettem volna lélegezni.

‒ Miért pont Zalaegerszeget választottátok?
‒ Tömöry Pétert ismertem, aki a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban volt rendező. Hálás voltam, hogy Péter közbenjárására a színház látatlanul is bizalmat szavazott nekünk.

‒ Tizenhat évig voltál a sepsiszentgyörgyi magyar színház művésze; mennyire szoktad meg a közösséget, a kisváros hangulatát, illetve: jó döntésnek tartottad az akkori nemzetmentő lépéseket ‒ persze színész szemmel ítélve?
‒ 1973-tól ’89-ig dolgoztam, éltem ott. A színházat és a várost egyszerre kezdtem megismerni. A székely mentalitás tőlem nagyon távol állt. A színházban a „kávés Klárika” előbb mindig a férfiakat szolgálta ki; harmadik-negyedik lehettem a sorban, hiába érkeztem elsőnek. Pályám elején, az első nagyobb szerepem után (L. Demetrius: Három nemzedék) többször voltam mellék- vagy tömegszereplő; szabályosan unatkoztam. Attól féltem, beszűkülök. Beiratkoztam a kolozsvári filológia látogatás nélküli francia szakára… De mintha a sors megérezte volna, hogy ki akarok csúszni a markából, elkezdtek játszatni. Nem ismertem senkit a városban, a színház volt az otthonom. És a második szószék a templom után. Életem akkori szakaszában épp azon voltam, hogy megtudjam: mi dolgom e világon? Boldogság volt látni Sütő Káin és Ábel-ének a sikerét Budapesten, melyet Völgyesi rendezésében a kollégáim vittek színpadra, akkor éreztem először azt az „össznépi” együvé tartozást a magyar nemzettel. Nekem Caragiale szerepein keresztül az jutott, hogy fricskát mutassak a nagyromán nemzetnek, abban is a kisebb hatalmacskáknak. És én elég sokban szerepeltem! Úgyhogy engem valamiért másként használt az élet…

‒ Melyek voltak a kedvenc szerepeid?
‒ Szerettem A rút kiskacsában Fáni néni szerepét, imádtam a Puckot a Szent­ivánéjiben, de igazi szakmai kiteljesedést a Caragiale-darabok női főszerepei nyújtottak: Mița Baston a Farsangból, Zoițica az Elveszett levélből, Leonida a Zűrzavaros éjszakából. Persze ez is kevés volt, ezért készítettem a Gyermekhangra című Kányádi mese- és versműsort, meg Illyés Gyula oratóriumát (Az éden elvesztése) Pilinszky- és Kányádi-versekkel tűzdelve, Ha élni akarunk címmel. Inkább vígjátéki szerepeket bíztak rám, ilyen volt A nadrág női főszerepe (A férj vadászni jár, Feydeau), amelyet Nemes Levente rendezett. Remekül lehetett komédiázni benne, együtt imádtuk a közönséggel.

‒ Korábban említetted Visky Árpád halálát, épp a napokban lett volna 80 éves…
‒ A rendszer fojtogató légköre Visky Árpi halála után még elviselhetetlenebbé vált. Temetésére a hivatalos szervek csak 8–9 főt engedtek elutazni. Olyan szöveget nyomtak a kezembe, amely szívtelen-szenvtelen szavakból állt. Hogy mit fogok mondani, azt még a férjemnek sem árultam el. Örültem, hogy méltó módon búcsúzhattam el társulatunk nevében tőle, felolvasva saját soraimat és egy verset, amelyet a halálára írtam. Később felhívattak a pártközpontba, számonkérték, mit tettem, és „biztosítottak” afelől, hogy minden felolvasott szót megőriznek… Árpád halála sokkal mélyebben megrázott, mint amit kimutattam. A környezetem iránti bizalmatlanságom tetőfokára hágott. Tele voltam tenni akarással; tehetségtelennek sem éreztem magam. Ezért sem kértem rendezőt a Ha élni akarunk pódiumestemhez, és én magam rendeztem a Kányádi-műsort is. Sylvester Lajosnak hálás voltam, hogy nem akadályozta.

‒ Hogyan fogadtak a zalaegerszegi színházban?
‒ Kedvesek voltak, engem nem bántottak, szerepeket kaptam, színészkollégáktól szakmai, baráti segítséget, könyveket a színház szervezőjétől. De a színházban az öltöző ajtajára nem írták ki a nevem. Pedig lett volna rá két évük! Tanultam a beilleszkedést. Tömöry Péter már abban az évben, amikor oda kerültünk, Németországba szándékozott költözni. Előtte megrendezte Szolzsenyicin A kopasz és a lágerkurva című darabját, amelynek országos híre lett. Ljuba szerepét kaptam, a címszerepet. Az a rab voltam, akit prostituáltként használtak; a kibontakozhatatlan szerelemről, félmeztelenre vetkőztetésről, nyílt színi erőszakról szólt, a szovjet hatalom kétarcúságáról ‒ másfél méternyire a közönségtől. Az igazgató Halasi Imre rendezésében játszottam a Mefisztóban Carola Martint, a Merő Béla rendezte Kaviár és lencse darabban Valéria szerepét osztották rám. A második év végén, az utolsó előadásban Zsemlemorzsa Hermina szerepének a Revizorban úgy fogtam neki, hogy kezemben volt már az évadvégi felmondólevél. Nem ápolhattuk a színházi kapcsolatokat a színészbárban, mert kisgyerekeink voltak…

‒ Mesélj a kezdeti nehézségekről.
‒ Férjem tapasztalt, lelkiismeretes ügyelő volt, sikerült jól beilleszkednie, bár szakmai véleményét mindig elmondta, amivel nem szerzett jó pontokat magának. Családszerető ember lévén, nem járt le a színészbüfébe. Soha nem kapott egyetlen statisztálásáért sem annyit, mint a helyiek. Nem részesítették egyenlő bánásmódban. Csodálkozva hallottam: a béredet neked kell kialkudnod. Hogy a szádat ki kell tátanod! Így valószínű, csak azért nem írták ki a nevem az öltöző ajtajára, mert nem szóltam érte. Itt a színész egy cserélhető eszköz. Az ember igyekezett jól viselkedni, jól viszonyulni, de a viszonyokat nem ismertük. Meg az örökség, a „puttony”, amivel jöttünk, jöttem, hogy nem nekem kell kilincselnem munkáért, hanem a színháznak kell ellátnia engem munkával, egészen más habitusúvá alakított.

‒ Hogyan emlékszel a SZISZI-évekre, Marosvásárhelyre?
‒ Úgy kerültem Vásárhelyre, hogy elkísértem a barátnőmet, Albert Júliát. Persze, azért én is készültem, de ha kiesem, átmentem volna a filológiára. Kilencünket vettek fel: négy lányt és öt fiút, másodéven csatlakozott hozzánk a hatodik. A főiskola négy gyönyörű év volt. A felhőkben jártam. Igaz, hogy első éven ott akartam hagyni, mert a barátomat nem vették fel, aki nagyon tehetséges volt. Dühömben kikértem az irataimat, de Zsigmond Feri, a titkár bölcsen reagált: Rendben, Katalin, majd maga után küldöm – mondta. Persze, erre nem került sor, mert két hét alatt meggondoltam magam és levélben kértem bocsánatot, de Tompa Miklós soha nem bocsátotta meg nekem. „Ide olyanokra van szükség, akik élnek-halnak a színházért!” ‒ mondta. Még volt ilyen „kiábrándító” megnyilvánulásom. Kovács György ‒ akire úgy néztem fel, mint egy félistenre ‒ egy alkalommal sírva talált a folyosón, vizsgaidőszakban. Épp akkor jöttem ki a teremből. – Mi történt? – kérdezte. – Bántotta valaki? – Dehogy, csak nem sikerült a tud.szoc. vizsgám… – hüppögtem. Úgy nézett rám, mintha meghibbantam volna: – És maga emiatt sír? Legyintve távozott.

‒ Ki volt a kedvenc tanárod?
‒ Szerettem Tompa Miklóst, de főleg Tarr Lacit, aki olyan természetes, őszinte és egyenes volt, mindannyiunkat levett a lábunkról. Amikor készültem választott jelenetemmel a Rettegés és ínség a harmadik birodalomban című Brecht-darabból ‒ egy zsidó asszony beszél telefonon a férjével –, úgy segített, hogy mialatt a szöveget mondtam, ő halkan duruzsolta mindazt, amit az asszony érez-gondol ez alatt.

‒ Hogyan emlékszel főiskolás szerepeidre?
‒ Nagy élvezettel, kíváncsisággal fogadtam őket. Cocteau Rettenetes szülők nagynénije volt a legnagyobb feladat, Lepedő Dolly a Falstaffból remek játék volt, A luzitán szörny is érdekes tapasztalat volt Kovács Leventével. Ehhez az időszakhoz kapcsolódik életem egyik fordulópontja is. Másodév végén, a nyári hónapok alatt a bukaresti televízió magyar adásának lettem a bemondója Bodor Pál jóvoltából. Ekkor átiratkozhattam volna a bukaresti Film- és Színművészeti Főiskolára, közben lehettem volna akár riporter is. Tarr Lászlótól kértem tanácsot telefonon, aki gyorsan helyrerázott: „Magyar színésznőnek kell lenned, ez nem kérdés!” Többször eszembe jutott életem során, hogy ez a döntés mennyire megszabta a sorsomat.

‒ Milyen kapcsolatot ápolsz az erdélyi író- és művésztársadalommal?
‒ Kolozsváron volt szerencsém a Györkös-Mányi Albert Emlékházban megismerkedni Dáné Tibor Kálmánnal, Kós Katival és dr. Széman Péterrel, Egyed Emesével is. Vásárhelyre Lázok János hívott egy konferenciára, amit nagy megtiszteltetésnek tartok. Megismertem Ungvári Zrínyi Ildikót, Albert Máriát, Bartha Katalin Ágnest, Boros Kingát, Szebeni Zsuzsát. Csíkszeredában Cseke Gáborral, Sepsiszentgyörgyön Szonda Szabolccsal, Brassóban az Apáczai Csere János központ vezetőjével, Házy Bakó Eszterrel, B. Tomos Hajnallal, Kolozsváron pedig Horváth Lászlóval, Nánó Csabával találkozhattam személyesen a Thália erdélyi napszámosai könyvem bemutatója alkalmából. Kántor Lajossal 2016-ban sikerült újra találkoznom, akkor ismertem meg Bartók Juliannát.

‒ Már fiatalkorodban elkezdtél verset írni. Ezek hol jelentek meg, és hogyan fogadták az erdélyi olvasók?
‒ Korunk, Igaz szó, Vörös Zászló, Ifjúmunkás, Echinox… Az első közlés nagyon sokat számított, huszonegy éves voltam, főiskolás. A közvetlen környezetem sosem volt lelkendezős fajta. Egy-két pozitív visszajelzés, felkapták a fejüket, ennyi történt. Később, ha egyáltalán elolvasták, a színészkollégáimra inkább negatív hatással volt: most akkor mi is vagyok… Visszhangja talán akkor lett volna, ha többet forgok írói-költői berkekben.

‒ Sosem gondoltál arra, hogy verseidnek kötetben lenne a helye?
‒ A 70-es években elküldtem a versei­met a Kriterionnak, de nem vállalta. Elfogadtam: nem vagyok méltó egy kötetre. Majdnem megsemmisítettem őket. Csak a nagynéném, aki nagyon szeretett, őrizte meg a kötetnyi kéziratomat, miután áttelepültünk. És pár évvel ezelőtt, újraolvasva őket, belenézve a jelen költőinek termésébe, rájöttem: kishitű voltam…

‒ Odaát ‒ a versírás mellett ‒ inkább interjúkat készítettél/készítesz a színművészet jeleseivel. Hol közölted ezeket, és mekkora sikerrel?
‒ Verseim a Zalai Hírlapban, pár interjú a Film Színház Muzsikában, a Somogy folyóiratban, később a Pannon Tükörben jelent meg. Ha az írást nem is, a közlést jó hosszú időre abbahagytam…

‒ 2018-ban megjelent egy közös köteted B. Tomos Hajnal brassói csángó költővel, újságíróval, amelyben a rövidpróza mellé te készítetted a grafikákat, ergo: te vagy a kötet illusztrátora. Ki adta az ötletet?
‒ B. Tomos Hajnal ötlete volt, hogy készítsek rajzokat karcolataihoz, látva, mit tettem fel a Facebookra. De másoknak is tetszett! Ám a kötet „csak” MEK-es. A legnagyobb dicséret akkor ér, ha szakmabeli reagál.

‒ Kérlek, sorold fel köteteidet megjelenésük évével.
‒ Vajúdás (próza, Blessed Hope, Omniscriptum Kiadó, 2015); Te tudsz engem, Uram (vers, próza, Underground Kiadó, MEK, 2016); Thália erdélyi napszámosai (interjúk, Tinta Kiadó, 2017); Ének az élőknek (versek, MEK, Underground Kiadó, 2018); Van ilyen? (B. Tomos Hajnal karcolatai, Nászta Katalin-grafikák, MEK, 2018).

‒ Mi van a fiókban, mit szeretnél kiadni 2020-ban?
‒ Legújabb verskötetem, a Felvágott szívvel a Pannon Tükör Könyvek sorozatban kerül bemutatásra 2020. július 23-án Zalaegerszegen. És dolgozom a közelmúltban született színházi cikkeim, interjúim, prózai írásaim kötetbe rendezésén.

Kérdezett: Székely Ferenc

Forrás: 3szek.ro / 2020. július 16.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ