(VIII. karantének)

Valaki ott maradt a nagy, csendes házban.
Vakító fény tombol. Az ablak bezártan
engedi látni a vaskos, tömör kaput.
Roggyant árnyékából indul a visszaút.

Öreg, szürke kapu, csak kerete maradt,
ki-be jár rajta egy eltévedt fuvamlat.
Szelíd Nyárád-mentén senkit sem zavarja,
ha a nagy melegben bekandikál rajta

arrajáró felhő, hirtelen jött zápor.
Buja növényzetből omlik a virágpor.
A kutyamelegben rezzenetlen időz
a kert közepén egy rőtruhájú kis őz.

Tapodja a füvet. Mozdulatlan idő.
Balról virágoskert. A Bekecsről jövő
széllökés a kertben üres hintát talál,
rácsücsül kicsinység. Inog egy szalmaszál,

leesik a porba, aztán gondol egyet,
felágaskodik, ő sem kér kegyelmet.
Ott árválkodik most az udvar közepén
felkiáltójelként. Nézem. Kósza remény.

Járok még ott gyalog, a termékeny völgyben.
Fel-fel tekintgetek: a Nap lemenőben.
Rozsdaszínű boglyák mutatják az utat.
Állok a keresztnél, szőlőhátat kutat

szemem. Dédnagyapám találkozik velem,
tornácról felém int. Zsákomat leveszem.
S kibontom belőle e tiltásos nyarat:
2020-ra itt csak emléke maradt.

Fehér templomtornyok, fáradtzöld-szín erdők,
egy-egy székely kapu, múlton elmerengők,
Bekecs fölötti ég, Mosdókövön árnyék,
behunyt szemmel is már, csak idetalálnék.

Kitárul most a völgy, a levegő tiszta,
délutáni záport szomjas föld felissza,
délre fordulva most Fogarasig látni
keletről pedig a Hargitát, pipálni.

Kopott szalmakalap, gömbvillám-lyuk rajta.
Az övé volt egykor. Az idő elfújta.
Tüzet rakok itt most, törökkávét főzök,
kesergőt dúdolok, emléket így őrzök.

Kerek koronájú tölgyek itt őrzenek
emlékeket róla. Százados őrszemek.
Kármin fényben úszik apó hagyatéka,
percről percre nyúlik a tölgyes árnyéka.

Hajnalra harmatos a kiterített kendő,
dombhát felé indul a reggeli szellő.
Valakit ott hagyok a nagy, csendes házban.
Útnak indulok a vaskos félhomályban…

2020.július 16.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ