Roppant mód hiányzott volna egykoron ilyesféle szakirodalom, de ma sem késő, hogy újra átszitáljam, megrostáljam egykori szakdolgozati témámat, mely nem „magától” keletkezett, hanem valaminő „pártos” késztetésre. S ha nem is volt ez oly direkten kényszerítő is, mint ahogy a pártállami időkben az elvárható lett volna elvileg, sőt: mintegy jól festett raktárkezelő segédmunkás és alkalmi olvasószolgálati fregoli-ember státuszomban, ahol illendő volt/lett volna „testhez álló” témakört elővezetni – de mert igen kedvelt „osztályfőnökünk”, megbízott kurzusvezetőnk egyúttal irodalomkritikus is volt, ugyancsak igyekeztem kedvében járni, mikor irodalomszociológiai és irodalomtörténeti témakörbe merültem. A kulcskérdés annyi volt: jelen van-e az írók alkotói munkájában a „kinek írunk” szándék, s jelen van-e az olvasói attitűdben a „nekem írták” attitűd, valamint hogyan (s hogyan nem) találkozik e kettő az irodalmi művek keletkezési folyamatában. A tárgykörből azután meggyőzően túlírt szakdolgozat lett, s belefájdult a gépírásba a mancsom is, mire a végtelen sok pártszerű „szakirodalomból”, sajtóanyagból, kritikából és irodalomtörténetből kiollóztam, amit erről tudni illett (vagy egyáltalán nem illett, mert nem így illett…, vagy mert épp ellenkezőleg kellett volna, hogy illeszkedjen…).

A kulcsfogalom a „munkásirodalom” volt. Van-e ilyen (s volt, rakatnyi, sőt több, mintegy két és fél évszázadnyi…!), kik írják és kiknek (sokak, s maguk sem tudhatják, de biztos jövedelmező vállalkozás…!), s kik olvassák egyáltalán úgy, mint munkások (akik jobbára egyáltalán nem olvastak semmit, még a Nők Lapját átpörgetik a hetvenes évek végén, de már egy kisebb novellától fogfájásuk támad soron kívül…). A témakör kellőképpen utálatosan ideologikus és végtelenül lehangolóan pártos mivolta engem leginkább arra serkentett: inkább a műveket olvassam (hegynyi érdektelen és kínos, egy-két kivételesen fogyasztható akadt köztük), nem pedig a korszak művészet-ideológiai és közművelődési szakirodalmát, melyek ha lehet, leginkább csak lebeszéltek a témakör elemző értelmezéséről, nem pedig serkentettek a megértésre. Föl nem fogtam, hogyan lehetett jó nevű irodalmárnak, irodalomtudósnak, akadémiai kutatónak, regényírónak, kiadónak és könyvtárosnak annyi vaksisága, amennyi ehhez a témakörhöz illett és kellett is. Még irodalomszociológiai munkák is keletkeztek, dolgoztam is kettő-háromban mint elemző-értékelő, kinek könyvtárosok által készített kérdőívekből kellett kiszitálnia, mit is gondolhat a szegény olvasó a könyvről.

Nos, amiért mindezt hosszan fölvezettem, nem más, mint pótlása annak, amit röviden úgy mondunk: forrás. Egykori szakdolgozatom tematikus hátterében tengernyi szovjet alapanyag állt, egész szellemi atomerőmű mennyiségben. Nem oroszul, hanem a szovjet hatás forrásaitól a magyar átvétel ideológiai és intézményes elvárásáig, fordításokig, irodalompolitikai és kulturális hatósági „iránymutatásokig”, a szovjet emberideál exportjától az írók pártos viselkedéséig és sikerképességéig egy rakatnyi dolog, beleértve a kor esztétáinak „moderált” viselkedését és a megfelelni képes írók „másságának” egész arzenálját. Ideológia, pártutasítás, pártos bírálat, elvtársi tájékoztatás, irányelvek és útmutatások, meggyőzési vagy rábeszélési iratok, lelkes forradalmi hangulatot árasztó publicisztikai gesztusok, csasztuskáktól a munkadalokig és angol kritikai realizmustól német iránydrámákig mindenféle. S ami kapcsán erre szót kerítettem, nem kevesebb és nem több, mint egy „combos” vastagságú kötet, mely Magyar irodalom és szovjet irodalompolitika a hruscsovi korszakban címen jelent meg.1) Első látásra is azonnal meggyőz arról: egy ekkora dokumentum-kötetnek eredendően nincs semmi köze ahhoz a reflexióhoz, melyet létéről vagy tartalmáról közreadnak kritikusai, olvasói, értékelői. Talán lesz, de természetszerűen nem is lehet. Mint ahogy egy recenziónak sincs elemi köze sem egy kötethez, ha az 559 oldalon közöl dokumentumokat, levéltári források fordításban megjeleníthető változatait. Szerencsémre a kötet kiadásának, vállalásának, mibenlétének főbb vonalairól már számos érdemi híradás jelent meg szakmai portálokon, sőt maga a kiadvány is egészében elérhető az emlékezet nemzeti tónusúvá cizellálásának intézmény weboldalán,2) így a vaskossági teszten és a mű jelentőségének első impresszióin immár túl is vagyunk… Érdemi mondandó kéne itt, lehetőség szerint releváns és hiteles, akkurátus és kimerítő, szakmai és közismereti egyszerre. „Könnyed” feladat, bárki beláthatja… Meg sem fogom próbálni, ezt kimondhatom, mert reménytelen ekkora művel kezelhető terjedelemben és érdemi módon ismerkedni…

A kötetben tálalt szövegtári számozás szerint (mely persze azonnal riasztónak is tetszik a lapozgató típusú olvasónak) e nyolcvannyolc dokumentum nagyjából mindegyike megkívánná a rövid tartalmi kivonat közlését, s igényt tarthatna a korszak és szereplőinek jelzés-értékű bemutatása mellett azt a kontextust is megnevezni, melyben keletkezése és „okozat” mivolta okokká visszafejthető, netán elemző mélységig tárgyalható lehet. Így ez persze nemigen vállalható feladatom az ismertetés képzelt terjedelmében, mely nem mehet túl a rövid bemutatáson a legrészletesebb tartalommutatón, viszont annak sincs semmi értelme, hogy rengeteg elvtárs névjegyzék-szerű mutatóját, sok tucatnyi (ma már hírből sem ismert) író portréját és viselt dolgait mind végiglapozzam a feltűnés és megdicsőülés bűvkörében, de a dokumentumok teljesebb közléstartománya nélkül. Csemegézni meg túl széleskörű merítés, s még csak az első kötetnél tartunk! De talán merészelhetem többes számban mondani, hogy ilyen mélységű tájékozottsága senkinek nincs ezen a tárgykörön belül, eseti kivételektől eltekintve, akik alkalmasint kiváló specialistái az irodalom- vagy pártpolitika e behatárolt korszakának és az irodalmi/-politikai/irodalompolitikai szakkérdések orosz tematikájának, a magyar legújabbkor adott szakaszának, s e tünemény egész mibenlétének. Lehetnek vagy hárman, kibővített körben mindenkit idevéve nyolcan, s azután hosszú és méla érdektelenség követi őket. Ugyanakkor a közismereti tudás e specifikus tárgykörben megközelítheti a minimálisat, politikai kontextusai a környező tudásterületeken is csupán fél tucat szakembert stimulálnának. Eredendően tehát alapkérdésem lehet az már első pillantásra is: mi végre, és kinek, és minek egy ekkora kötet a hazai tudományos könyvpiacon? Továbbá az erre a sejtésre épülő részkérdésem már az lehetne: minek egy ismertető arról, ami (behatárolhatóan keskeny tudásterületen) sejdíthetően alig egy vagy másfél tucat érdeklődőt vonzhat…, akik mellesleg könnyen lehet, jó részét ismerhetik is a válogatásnak orosz eredetiből vagy intim fordításokból…

Mindemellett az alábbiakban ezekre e fölöslegesnek tetsző alapkérdésekre próbálok részválaszokat adni. S annyiban csak részválaszokat, amennyiben a kötet néhány száz vagy több ezer részválaszt is ad föltett, elhallgatott, leplezett, meg sem fogalmazott, azóta sem tisztázott kérdésekre, melyek mint kérdések is titkosak voltak, lévén a forrásuk is titkos gyűjtemények „mirelit”-raktáraiban, hibernált tudás poros polcain pihent azóta is. Ha szimplán csak történeti alapérdeklődéssel tekinteném, kellőképpen felhangolt lelkesedéssel jelezném: mennyi fontos, eddig még sosem elért és megismerhető dokumentum simult tekintetünk elé, s mennyiféle olvasat kitűnő lehetősége rejlik ebben…! A szélesebb publikum igénye erre a forrásfeltárás felé mélyülő érdeklődésre (s éppen ebben a speciális vagy túlontúl szakérdeklődésnek kitett tárgykörben) talán erősen korlátozott lehet, „sajátos miértek” okán. Elsődlegesen is nemzedéki okokból. Gondoljunk bele: ama korosztályból, aki még meg tud nevezni egy híressé vált orosz pártmunkást, szovjet csasztuska-költőt, magyar munkásírót a harmincas évekből, német munkáspárti szocdem drámaszerzőt a húszas évtizedből, vagy netán egy szociális mozgalmak kezdeteinél európai lírában is elhíresültté vált verselőt a 17-18. századból (esetleg még román alkotót a 20. századból is) – ilyenekből ma már csak igen kevesek élhetnek, s ha élnek is, nem lehetnek büszkék efféle ismereteikre. A magyarországi szakmai értékvilág (s ebben például a pártpolitikai, irodalom-ideológiai klasszifikáció kiemelten evidens romániai „munkásírónak” minősítette Nagy Istvánt, aki a „szemben az árral” vagy a „hogyan tovább” köteteivel a dolgozó embert foglalkoztató táji-életviteli kulcskérdéseket tette regényei alaptónusává…!) – de nem kevésbé a német marxista, az orosz bolsevista vagy a kínai forradalmas lírát, bolgár forradalmiságot és francia illegális mozgalmiságot egyképpen úgy sorolt be, hogy abból a világ minden proletárjainak egyetemes igazságküzdelme hangozzák ki az irodalmi műtípusok minden ágazatában. Emellett épp e „szépkorú” korosztályban kinek-kinek elege is volt a szovjet film, szovjet irodalom, szovjet győztesség, szovjet pártosság dicső korszakából, kinek meg éppen a fölfedezett értékek, szellemi kincsek, tudásrejtélyek kínáltak élmény-értékű bázist minden egyes irodalmi, filmi, esztétikai, történeti, színházi vagy akár tánckultúrára fókuszáló, néprajzi, társadalomtudományi stb. mű esetében ezek az irodalmi termékek. Másodsorban maga a témakör vált időtlen messzeségűvé…, hisz kinek jutna eszébe az össz-európai és világ-szinten erősödő munkanélküliség, a tényleges fizikai munka helyett immár a távmunka és a robotizáció korszakát jellemző időszakban a proletár nemzetköziség talaján keresgélni hitelesen szóló irodalmi műveket…?! Újabb kör, „magasabb” szint lehetne mindezek rálátásos, idői elemzése, s alkalmasint épp azoktól jöhetne leginkább valami ilyesmi, akik értenek is hozzá – de valamiért többségük mégis inkább hallgat, s ma már egyetlen kiadóhoz, szerkesztőséghez vagy irodalmi műsorszervezőhöz sem lehet elmenni egy „munkásinduló” értékű verssel vagy prózakötettel, drámával vagy filmtervvel.

Mindenesetre az eldöntendő dilemmák körébe tartozik, kinek szól e vaskos és tekintélyes dokumentum-kötet… De mert a vírus-vész időszakában szinte bábeli könyvtár mennyiségű ingyenes kínálat lepte el a weboldalakat, szinte mindegy is már a kérdés, ki a célzott Olvasó e tárgykörben. Sőt, maga a kötet is fenntartja a megosztottság egyensúlyát érdektelenség és felfedezés között, s még mélyíti is azt – erős repedéseket generálva a tudásszférák és a szovjetellenes közöny maradványai között. Viszont éppen ebben a szerencsés „irodalom-távoli” helyzetemben, melyben még szaktörténészi elvárások sem kötnek különösebben, sőt a hazai politológia behatárolt főirányához sem kötődöm elhagyhatatlan szálakkal, így mindezektől függetlenül mérlegelhetem a kötetet önnön jelentőségének konkrét kihatásait, asszociatív tartományait tekintve, avagy talán éppen azt, kinek adták ki, s miként illeszkedik abba a sorozatba, amelyben a nemzeti emlékezet nem tisztán és egypólusúan reprezentálódik, hanem belejátszanak más hatások és erők, hatalmak és vonzások, kényszerek és illeszkedések is. Sőt, talán rögtön az értelmező olvasó, a „tájékozatlan” befogadó és valamiféle „narratív” másodelemzés aspektusából tehetem mindezt. Viszont tudatosan elkerülendő a kötet kimeríthetetlen szövegkínálatának részletes megidézését, (ami persze lehetne kényszerű vállalásom, de nyilvánvalóan nem vállalható), így főképpen arra fókuszálnék az alábbiakban, amit nem mint szakkutató, hanem mint tetszőleges olvasó számára a könyv kínál (s láthatóan ez még csupán az első kötet, az orosz levéltári iratok tervezett 1953 és 1964 közötti közlésének szövegei csak 1957-ig terjedő korszakból valók). „Kereső” avagy értelmező szempontom itt is kettős: mint jeleztem, volt már egyszer ráindulásom a magyar és a nemzetközi „munkásirodalom” tematikájának tanulmányozását elvégezni a hetvenes évek végén, így valamelyest rálátásom maradt még arra is, miképpen találkozik a kutató a forrásfeltárás közben a levéltárak titkossági zónájával, az elérhetetlen, a kereshetetlen, a „nevesincs” dokumentumok hiányával, s miképpen kell messzi kerülőutakon megközelítenie a témaválasztásából fakadó iratanyag primer állományát, utalásokban rejlő foszlányokat vagy hivatkozások hivatkozásait is sokra becsülve. Másrészt ugyanekkor annak is sikerült tapasztalati tudáshatárait érzékelnem, miképpen reagál az éppen fennálló rendszer politikai érzékenysége a közgondolkodásban fölmerült kérdések szaktudományi válasz-lehetőségeire és főleg hivatkozható forrásanyagára.3) Ugyanis a rendszertipikus iránymutatás mindig is képes arra, hogy az egyedirányított, s ekképpen valójában már lehetetlenné is váló korrekt tájékozódás számára lehetetlenné tegye a belátások és mélyebb átlátások rendszerét, így a mindezekkel együtt járó kísértő jelenségek (például az emlékezet horizontjának kirajzolása, a perspektívák határolása révén) beletolakodjanak abba is, mit tudna, mit sejthetnek, s mit mondanak ki az adott korszak közbeszéd-képviselői. Ennek okán könnyen belátható, milyen végenincs kincsesház az ilyesféle forráskiadvány, s az is, hogy bár itt a politikatörténet művészeti-irodalmi-esztétikai alapkérdései kerülnek előtérbe, de mindez magába rejti az értelmezhetőség határait is. Sőt, már mai olvasatba kerülvén az egykori közlésanyag, utóbbi jól jelzi már, hogy mindez nemcsak „tücsöktudományok” találkozása a politikai Felhőkakukkvárban zajló tilalmi indexekkel, vagy az értelmezéstudományok kósza kísérlete a tudnivalókkal, sőt a szépliteratúra kacér kalandja a politikai elvárásrend aktualitásaival, hanem mindezek helyett és mellett a társadalmi élet politikai, s az irodalmi élet társadalmi aspektusainak sajátos randevúja is, melyen titokzatos (avagy fölöttébb titkos) dolgok is megesnek.

1) A teljes cím: Magyar irodalom és szovjet irodalompolitika a hruscsovi korszakban. Orosz levéltári iratok, 1953–1964, I. kötet (1953–1957). Szerk. Babus Antal, Müller Gabriella, Seres Attila. Budapest, Nemzeti Emlékezet Bizottsága, 2019. ISBN: 978-615-5656-16-3. Terjedelem: 560 oldal. A kiadvány letölthető, ITT:
https://kiadvanyok.neb.hu/hu/magyar-irodalom-es-szovjet-irodalompolitika-a-hruscsovi-korszakban-orosz-leveltari-iratok-1953-1964-i-koetet-1953-1957

2) lásd https://kiadvanyok.neb.hu/hu/magyar-irodalom-es-szovjet-irodalompolitika-a-hruscsovi-korszakban-orosz-leveltari-iratok-1953-1964-i-koetet-1953-1957

3) Eligazító sorok azért olvashatók a kötet bemutatójával összefüggő oldalakon. Lásd https://neb.hu/hu/a-magyar-irodalom-es-a-szovjet-irodalompolitika-az-1950-es-evekben

(A tanulmány teljes szövege a Periszkóp portálon olvasható)