Amikor Molnár György a grófné társaságában elindult vidéki körútjára, Takács Ádánira bízta színháza igazgatását. Egy nagysikerű párisi operettet keresett ki és azt a megbízást adta helyettesének, hogy annak előadását készítse elő.
De Takács Ádám nem tudott megalkudni önmagával. Ő oltárnak látta a színpadot, míg Molnár György most már úgy érezte, hogy az eszköz nem fontos többé, csak a cél érendő el. Ezért választott operettet, amelynek előadása Takács Ádám meggyőződése szerint meggyalázása volt Thalia templomának.
Levelet írt Dobsa Lajosnak:
»Uram, — írta, — Molnár György alkalmat keresett és talált egy operettben arra, hogy a párisi Mabillet és annak szeméremsértő néptáncát, a kánkánt, egész frivol alakjában színpadra hozza. A hírlapok segítségét kérem ezt megakadályozni. «
A pesti újságok felhorkantak. De Molnár György azonnal Budán termett, maga vette kezébe az újdonság előkészítését, és néhány héttel később Takács Ádám már úi levelet írhatott Dobsa Lajosnak:
»Uram, az eddig romlatlan ízlésű magyar, mely szenvedéseiben kimerülve, kábítószerek után kapkod, az ily dolgok iránt fogékony idegenajkuakkal együtt rohan az előadásokra. Mindennap telt házunk van, s hogy minél tovább tartson a siker, az igazgató maga utasította a táncosnőket és táncosokat, hogy tegyék még ingerlőbbé a látványt.!«
Mi, akik ismerjük a modern revüket, emlékszünk Anita Berber és Adoree Villany táncaira, láttuk Josephine Bakert, mosolygunk. De abban az időben a kánkán szemérmetlenebb volt, mint a mai idők minden nuditása.
Kirobbant a botrány. A hírlapok fellázadtak, a hatóság fenyegetőzött, de Molnár György semmivel sem törődött. Mindegy, hogy mit játszik, egy a fontos, hogy a magyar színház fennmaradjon!
Egyre-másra bukkantak fel a vádak. Molnár György nézőtere tele volt, de személye a támadások középpontjában állt. Az Aprexin Júliával megtett vidéki körutat támadták, melynek anyagi eredménye a hirdetés szerint a Népszínház
felsegélyezése lett volna. A körútnak fényes is volt a jövedelme.
— De a Népszínház csak szellemileg részesült a sikerből, — írta Dobsa Lajos, — mert minden pénzt felemésztett a kényelmes utazás. És Molnár Györgynek mindenre egyetlen mondata van: ha pénzt nem is viszünk, kiszámíthatatlan: a szellemi haszon, melyet ez az út a jövőre a Népszínháznak eredményez.
Egyik támadó cikk’ követte a másikat.
A támadások annyira elkeserítették’ a grófnőt, hogy menekülni akart Pest-Budáról. Talán volt szándékában más célzat is. Szeretett volna néhány hétig szerelmesével idegenben egyedül lenni, zavartalanul élni. Vagyonának maradékaival Molnár György társaságában Párisba készült.
Egész féktelenségében kitört akkor a botrány.
A visszafojtott gúny, a méltatlankodás, a leckéztetés egész áradata indult a budai Népszínházra.
— Számoljon el az igazgató a nemzet előtti — követelte az egyik hírlap. A másik gúnyiratot bocsátott ki a grófné ellen. A harmadik lap pedig vezércikket írt a kánkánról, mint amely »fekélyt vet a nemzet erkölcsiéletére.«
Zúgott egész Pest-Buda. A Nemzeti Kaszinó és a kis budai házak. Tüntető menetelők fütyültek a grófné palotája előtt. És zengett a kiáltás. Hogy a nemzet nem azért adta filléreit a színháznak, hogy az »erkölcsrontó
trágárságoknak« legyen a színhelye.
Takács Ádám most már maga is döbbenten; Ült a titkári irodában. Jöttek a bérlők’, egvmás után adták vissza jegyeiket’, soha többé nem teszik be lábukat a színházba!
Az operettet le kellett venni a műsorról, a nézőtér ismét üres volt, a tagok a legnagyobb szükségben éltek s az igazgató útban volt Páris felé.

(Folytatjuk)