Aki füvet eszik

Mondom anyámnak, azért mégsem igazi bolond a mi Idánk. Azt kérdi, én ezt miből gondolom, mert le merné fogadni, most is kint áll a hátsó udvaron ebben a hitvány esőben. Ott álltam én is idáig, feleltem, beszélgettünk az élet folyásáról. Hogy milyen az ember élete. Pont olyan, mint azon a képen, ami ott van az alszegi, jobbik nagyapám házában. A kanapé fölött. Ha megfigyelte, az a bekeretezett kép úgy van megcsinálva, hogy vannak felfelé vezető lépcsők rajta és lefelé vezető lépcsők. Bal felől, az első lépcsőn egy csecsemő látható, a követ­kezőn egy fejlett gyermek, majd egy büszke kinézésű legény. És a tetőn áll egy maga­biztos ember. Jobbra ismét lépcsők vezetnek lefelé, s minden foknál látszik, ahogy vénül az a magabiztos ember. A legalsó lépcsőre kár is reá nézni, mert ott egy szomorú aggastyán áll összetöpörödve. Éppen csak, hogy meg tud állani a lábán.
Ezt a képet a mi Idánk a saját szavaival és példabeszédével szebben lefestette nékem, mint ahogyan azon a festményen látható. S tette ezt kint, az udvaron, abban az esőben. Márpedig aki szavakkal jobban le tud festeni valamit, mint ecsetjével a festő, az olyan ember nem lehet bolond. Ezt beláthatja. Ráadásul a felhozott példát sem tudta nékem bemutatni, mert nem süt a Nap és nincs most árnyék. És a mi Idánk a példabeszédét éppen az árnyék hosszából merí­tette. És jobban merítette, mint igéjüket a jó papok a bibliából, midőn oly ékesen prédikálnak a magas szószékről. Erre azt mondja anyám, ha eláll az eső, menjek s nézzem meg Idát újra, mert akkor meggyőződhetek a mi Idánk bolond voltáról. Mert Ida eső után füvet szokott enni. És nem lehet normális ember az, aki füvet eszik.
Elállt az eső és én csakugyan láttam, hogy Ida füvet eszik. A hátsó udvaron. Kérdem, miért eszed azt a füvet Ida, amikor az nem embernek való. Ida kivett a szájából egy fűszálat és azt mondta, igazam van abban, hogy a fű nem embernek való. De ő nem eszi meg, csak rágja és kóstolgatja eső után a fűszálakat. Mert semminek nincs kellemesebb íze, mint a fűszálaknak eső után.
Erre én is letéptem egy vizes fűszálat, hogy kipróbáljam. Amint rágni kezdtem, a mi Idánk azt mondta, hogy ha ez a Fedák Sári legalább egyszer életében megkóstolta volna eső után a fűszálakat, bizonyosan nem lett volna olyan nyomorúságos élete öreg korában. Mert úgy halt meg Fedák Sári, nyomorúságos állapotban.
Ezúttal nem siettem el Idától hirtelen, hanem megkérdeztem, honnan ismeri ő ennyire a Fedák Sári életét. És mi köze van néki Fedák Sárihoz. És mesélni kezdett a mi Idánk a művészetek természetéről. Főleg a színészi mesterségről.
Amit elmondott, abból csak annyit jegyeztem meg, hogy a művészet az egyetlen mesterség, mely le tud menni az emberi lélek mélységeibe, s onnan csodálatos dolgokat képes felszínre hozni. De ez csupán az igazi művészeknek sikerül. És Fedák Sári igazi művész volt. Amikor meg akartam szakítani Idánk beszédét, épp arra szándékozott rátérni, hogy ő is igazi színész szeretett volna lenni. Ezt a szándékát abból következtettem, hogy fölnézett az égre, közben végigsimított a nyakán lévő jó nagy csomón, s talán egy könnycsepp is kiesett a szeméből. Le, a vizes fűbe.

(Folytatjuk)