Irracionális

Szélcsendben őrült víztükör,
látszólag fehér ököl,
homályok fennkölt trónusa,
s a szavak belső ritmusa
feszíti terhelt idegem,
és minden olyan idegen,
mint sötétben a napsugár
és árapálykor a dagály,
ékszer nélkül az asszonyom,
vagy én magam, mert nem tudom,
hogy versem mihez mérhetem,
ha nincsen benne értelem,
s gondolatomban gond szitál,
a szavak súlya irritál,
millió fényre tört írisz,
súlytalan fellegekbe visz –
ez az én büszke életem,
és ebben látom végzetem.

Csörték

Mester, a vágás nem halálos,
látszatnak remek volt a csel.
Parírozom, s az legyen világos:
engem a látszat sosem érdekel.