Közben Budán folytatódott a szánalmas vergődés. A színház gazdátlan volt, mindenkinek az volt a meggyőződése, hogy az igazgató többé nem jön vissza.
De Takács Ádám megígérte Molnár Györgynek, hogy távolléte alatt minden körülmények között fenntartja a társulatot. Esküt tett, hogy ha Pálffy Móric, a helytartó ellenszenve folytán vagy bármely más okból kiűznék a budai Népszínházból a magyar színészeket, akkor is fenn kell tartani azt. Ha máshol nem, hát valamelyik kávéházban, vagy Óbudán.
Nehéz dolog volt ennek az ígéretnek megfelelni, ezt az esküt betartani!
Áldássy szenátor, a Népszínház építkező bizottmányának elnöke, a legnagyobb aggodalommal látta a helyezet alakulását. Pálffy Móric újra hangoztatta, hogy lehordatja azt a szemétdombot; a színház a legszánalmasabban vergődött. Csak a színészek önfeláldozó önzetlensége tartotta benne a lelket. Néha napi tíz-husz krajcár élelempénzzel voltak kénytelenek megelégedni, de inkább éheztek, semhogy okot adjanak a szinhá: bezárására.

A párisi út nem sokáig tartott. Alig hat hét múlva levél érkezett a francia fővárosból, melyben az igazgató hatvan forintot kért tagjaitól, hogy hazautazhassék. Molnár György megkapta a hatvan forintot, és néhány nappal később maga is megérkezett Budapestre. Hogy a hírlapokat újra megnyerje, ötven aranyat tűzött ki népszínmű-pályázatra. A gesztus azonban nem sokat használt, mert ugyanakkor Dobsa Lajos Párisból levelet kapott Jules Janintól, a híres írótól, aki arról értesítette, hogy Apraxin Júlia a legnagyobb nyomorban van. A megőrülés örvényének szélén áll.
Ez új gyülölethullámot indított el.
Pedig Molnár György már nagyban készítette elő Párisból hozott újdonságát, Az ördögű piluláit.

A színházban fúrtak, faragtak. Egy Párisból hozott gépész vezette a munkát. Új díszletek, új jelmezek készültek, ajtónagyságú hirdetések voltak minden utcasarkon és hordárok cipelték a hirdetőtáblákat hosszú rudakon, utcáról-utcára.
Az ördög piluláit hírből már ismerte a közönség. A jegyeket napokkal előbb eladták.
Végre megtörtént az előadás bemutatója. A közönség tombolva ünnepelte az előadást, a hírlapok azonban fölháborodtak. Első ízben történt meg, hogy magyar színpadon trikóban jelentek meg nők.
»A bohóság istennőjének vigalma impozáns volt és vakítófényű — írták a lapok. — De a színház esztétikája valami olyant produkált, ami nemcsak szokatlan nálunk, de botránykozásra késztet. A nagy menetben a nőket trikóba öltöztették, szűk nadrágban szerepeltették, átlátszó, felül kivágott, alul kurta, hátul hosszú zöld orgántin burokba öltöztették. A táncosnők derekáról rojtok csüngtek combjaikra, trikózott lábaikra, hogy táncmozdulataik és fordulataik közben egész lábszáraik ki-ki tűnhessenek.«
Az ördög piluláinak első tizenkét előadása zsúfolt házak mellett folyt le. Közben híre terjedt a sikernek s az ország minden részéből tódultak a kiváncsiak.
Magyarországon először nyomtatták egy szinlapra a századik előadást.
Az ördög pilulái már jóval túl volt a századik előadáson, amikor a közönség fogyni kezdett.
Molnár György, akit elkapott a siker szele, azonnal új plakátot nvomatott.

»Egy Parisból érkezett márkiné ki nevét diszkrécióból el akarja hallgattatni, az előadások emelésének érdekében Az ördög piluláiban szívességből közre fog működni.«
Újra volt közönség.
Az ördög pilulái diadalmasan haladtak a második száz előadás felé.
A színház pénzügyei rendbe jöttek, nem volt
többé szükség adományokra, gyűjtésekre. Molnár György kidolgozhatta végre azt a tervet, amely megvalósítja azokat a célkitűzéseket, amelyeket
az első évben szerettek volna megvalósítani.
És ekkor bebizonyult, hogy nemcsak a cél fontos, nagyon fontosak az eszközök is.
Most már minden megvolt. Pénz drámapályázatokra, klasszikusok előadására, megvolt az előkelő társulat, amely ezeket a darabokat sikerre vihette volna.
De mindehhez hiányzott a közönség. Az a százezres tömeg, mely tombolva ünnepelte Molnár György Ördögpiluláit, nem kívánta a drámát, nem kívánta a költőket, nem kívánta a klasszikusokat. ízlésében romlott meg.
A színház hiába játszotta ragyogó előadásban Shakespearet, Moliéret, hiába hozta Kisfaludyt s az írók legjavát, a részvétlenséget megtörni nem tudta többé. A közönség »Ördög piluláit« kívánta, mindig többet, és többet kívánt- s amit kapott, az igazi művészet nem kellett neki.

1864-ben, három évi fennállás után, be kellett csukni annak a színháznak a kapuit, mely Magyarországon először ért el száz előadást.
Csákányos emberek jelentek meg az öreg épület előtt, falait lebontották, tégláit széthordották s ennek a színháznak az emléke is úgy elmúlott, hogy alig van ember Magyarországon, aki tudja, Hogy egyáltalában valaha volt.

(Vége)