Kacsó Sándor: Válogatott írások (Székely Könyvtár 71)

Mindmáig nem jelent meg önálló kiadvány Kacsó Sándor közírói teljesítményéből, sem a teljes anyag (ez lehetetlenség is volna, több száz azonosítható, névvel, betűjeggyel ellátott cikkről van szó), sem válogatás. Nem volt kötetben olvasható az 1930-as években írt néhány tanulmánya, előadásszövege sem. S bár jelent meg könyve Válogatott írások címmel (1970-ben), ez csak szépirodalminak minősített munkáit, novelláit, karcolatait, s két megcsonkított regényét tartalmazta. Mostani válogatásunk akár úgy is minősíthető, mint amely a másik végletet tükrözi. Éppen azért, mert a prózaíró Kacsó ismertebb, a memoáríró még inkább, az eddig legmostohábban kezelt, a kisebbségtörténet dokumentálása szempontjából kitüntetett jelentőségű újságírói műfajaira koncentráltunk összeállítása közben. Még világosabban: könyvünk címe abban az értelemben „torzít”, hogy – a kiadóval egyetértésben, illetve határozott kérésére – nem a fikciós írásokat tekintettük a válogatás alapjának. Szerepel ugyan a kötetben néhány olyan szöveg is, amely helyet kapott az író második, Nagyidő (1946) című novelláskötetében, de mintha az akkori összeállítást jellemző „műfaji engedményként”; ezek nem fikciós munkák, hanem irodalmi tárca, emlékezés, szülőföldvallomás. Az előszót író Benedek Marcell így is azt állította, hogy a szerző az erdélyi novella „legkülönb művelői” közé tartozik. Most döntően az író életművének egyik legértékesebb rétegéből, a közíróiból tallóztunk az író két világháború közötti pályaszakasza megörökítésének szándékával. Időbeli korlátot is állítottunk tehát magunk elé: a kötetet elvben a második világháború befejeződésével – gyakorlatilag egy 1943-as Márton Áron-kisportréval – zártuk le. Kacsó egyetlen későbbi szövege kapott helyet benne – tematikus kapcsolódása miatt –, egy az írói indulás, a Tizenegyek antológiájának szervezése idejéről szóló emlékezés, amely talán értelmezi az alkotó későbbi pályafordulatát is. Kacsó 1945 után is írt újságcikkeket, de ezek már a politikus szövegei, nem a közíróéi. Nyilván nem tévedünk, ha azt gondoljuk, 1940 előtt büszke volt a függetlenségére, arra, hogy társadalmi-közéleti kérdésekben elfoglalt álláspontjának kialakításában a lelkiismerete és a ma sokak által berzenkedve fogadott vagy megvetően elhessegetett szolgálat vezette, nem valamelyik gazdasági vállalkozás vagy politikai csoport érdekérvényesítési törekvése. Épp így, ezért tudta megjeleníteni a korszak egyik legrokonszenvesebb örökségének számító demokratikus, népi elkötelezettségű és természetesen a nemzeti azonosságot őrző értelmiségi-polgári magatartást. Eddigi ismereteink szerint gyakorló politikusként erre már nem volt lehetősége, talán még joga sem.(…)

Filep Tamás Gusztávnak a Székely Könyvtár sorozat 71. kötetéhez írt előszavából