Költők az árnyékos oldalról: Jánosházy György
1.
(Sz. 1922, Kolozsvár – mh. 2015, Marosvásárhely) * Költő, esszéista, műfordító. Kolozsváron jogi képesítést szerzett, majd színirendező lett. Egyetemi oktató, a kolozsvári magyar opera művészeti titkára. Később szerkesztő a Korunknál, majd az Igaz Szónál. Műfordítói munkássága lenyűgöző: a latin, görög, hindu, német, portugál, angol, román stb. költészet és irodalom tolmácsolója. Kiváló Shakespeare-fordító, tolmácsolva a nagy drámaköltő fő műveit. Főként a nyolcvanas-kilencvenes évektől írt versei jelentősek: keserű „őszikéi” az erdélyi klasszikus hangvételű költészet remekei.
2.
Válogatás a kései verstermésből:
Már félig odaát
Már félig odaát lakom,
kísértetek közt. Éjjelente
kicsusszanok az ablakon,
kisurranok a Végtelenbe,
hol régvolt játszótársaim
várnak türelmesen a lenge
fantázia csapásain,
s besző a Semmi égi csendje.
Nincs gyűlölet, gáncs és szitok.
Mosolygó meteoritok
sietnek szép jó éjt köszönni.
Jó ott, a holtak oldalán,
egy téli hajnalon talán,
el is felejtek visszajönni.
Elégia egy faszenthez
Tülekedő vad csordaként haladnak
lábad előtt az évek, emberek,
izom szakad, veríték s könny pereg,
vonaglik, szenved a világ alattad…
és te csak állsz közönnyel, rezzenetlen,
szád szögletében egyszerű mosoly,
unottan játszod, hogy imádkozol,
de semmi érzés nincs festett szemedben;
ám szíved helyén beleásta hosszú
fogát a vénhedt fába egy gonosz szú,
s mohón furkálja keresztül-kasul,
szorgalmas percegését egyre hallom;
holnapra tojáshéj, vékonyka ballon
a tested, s tarka foncsikákra hull.
Olcsó a vers
Koplalunk hát, oly drága a kenyér –
vagy csak a léha társadalom unt ránk,
azért olcsult meg úgy a vers, a munkánk,
hogy lassan egy silány cipót se ér?
Poéta, úgymond, vízen is megél
(úgy stílusos, ha elviszi a ftízis),
de lám, a versnél drágább már a víz is,
annak jut minden, ki pénzén henyél,
a költő-féle kalapjába ritkán
vet valamicskét holmi alapítvány,
embertársától semmit sem remél.
Miért, hogy mégsem adjuk meg magunkat,
mért öljük mégis erőnk és agyunkat
a versbe, mely már egy cipót sem ér?
Üres hassal üres kiskocsma előtt
Üres a zsebed és üres a gyomrod,
morcos morgásokkal zsémbel, hogy enne.
Üres a kedves, vén kiskocsma, benne
vendéget, ám gulyás gőzét se látni.
Hajh, ülne bent piros képpel, kibontott
szalvétával a boldog éhű Szindbád,
tempósan rágva sültet, palacsintát…
s hogy erre gondolsz, rozsdabarna brátni,
tejfölös rácponty gyöngéd illata
szállong, az égbolt nagy tál borjúpörkölt,
ízes párákból néz ki a közúti
hidegbe vén kiskocsmák csillaga,
s falja a fácánt, hörpöli a törkölyt
nosztalgiás trakták vitéze, Krúdy.
Ismernek-e?
Ismernek itt az utcák és a házak,
a hórihorgas villanyoszlopok,
a fény, amely lámpájukban lobog,
a kutyák farkcsóválva vihorásznak,
ha meglátnak, itt ismer minden engem,
az erkélyekről bókoló virág,
a csapzott és poros útszéli fák –
akkor vagyok csak köztük idegenben,
ha békés esti sétán néha részeg
verőlegény veres szemébe nézek,
s az ismerős utcán úgy lépkedek,
mint hottentották közt egy svéd vagy angol,
szorongó szívvel azt kérdem magamtól:
ismernek-e vajon az emberek?
Holt fecskék…
Holt fecskék, villásszárnyu árnyak,
üzenetet hoznak naponta:
régóta egybegyűlve várnak
világelőtti nyugalomba
gérokkos ősök, ismeretlen
barátok a bejárhatatlan,
határtalan, sötét terekben
ahonnan egykor kiszakadtam.
Agyő, szerelmek és vigalmak:
a fagyos, néma végtelenbe’
nincsen hatalma már a dalnak,
ott többé semmi, semmi nincsen,
csak Hamlet súlyos, tompa csendje,
csak a sötétség és az Isten.
Mint a néger futó
„Az óra áll, mindig hat óra van.”
Kosztolányi Dezső
Az Idő békés rendje puszta rom.
Iszonyú versenypálya lett az óra:
a reszketeg, megbolydult számlapon
néger futóként száguld mutatója,
őrült iramban vágtázik, pörög,
mind gyorsabban, mint cél előtt a néger,
a szédült pályán fogynak a körök,
versenyre keltek a napok az évvel…
és hirtelen megtorpan az egész:
csak egy sóhaj, vagy egy halk reccsenés,
és véget ér a rettentő roham,
dermedten áll a holtfáradt futó.
Az órában megpattant egy rugó,
s ezentúl már mindig hat óra van.
Egyéb versei az Erdélyi és csángó költészet honlapon
3.
Halálakor, a 2015 februárjában az MTI-hez eljuttatott nekrológból:
„Jánosházy György halálával olyan értelmiségit veszített Erdély magyar kultúrája, aki a legnehezebb időkben is mércének számított a közéletben. Sok műfajú alkotó volt, de akár költőként, akár román, angol, francia, olasz, spanyol, katalán, német szerzők fordítójaként, akár irodalmi tanulmányok vagy operaszövegek szerzőjeként ugyanaz az értékközpontúság és pontosság, biztos értékítélet jellemezte.
Hallgatásának is fontos üzenete volt, hiszen 1947-es, Az őrült nagyúr jármában című első kötete után sokáig nem jelentetett meg újabb önálló verseskönyvet. Viszont számos magas színvonalú fordításkötetet, művészeti monográfiát jegyzett, esszéi, tanulmányai ugyancsak folyamatos alkotókedvét bizonyították, és módot adtak neki arra is, hogy egy zárt társadalomban ablakot nyisson olvasóinak a világkultúrára”.
Az 1989-es rendszerváltozás után ismét teljes energiával tért vissza a költészethez, szonettkönyvek sorával gazdagította a magyar irodalmat, s közben több Shakespeare-drámát újrafordított, és a világirodalom klasszikusait is értő, míves fordításban adta a magyar olvasók kezébe.” (vasarhely.ro / kulturpart.hu)
Pusztai Péter rajza