Hadnagy József: Hajótörés, fotelben

Sebestyén Péternek

Késő este van. Esik az eső.
Mostanában túl sokszor és túl sokat.
Noé bárkája jut eszembe,
s egy gondolati kísérletbe
kezdek. A kérdés: mire
jutnék, ha tériesíteném
arasznyi létem, s éveimet
szerkezeti gerendákként
képzelem el egy bárkában,
aminek ablaka csak felül van.

Kísérletemben a bárka
egy másik közegben úszik,
amit örökkévalóságnak nevezek.
Kezdetben szivárgásálló
a bárkám, nincs egyetlen
repedés sem rajta, lábaim
rugalmasak, mint az acél,
mint zerge a sziklákon,
úgy ugrálok föl-alá
a lépcsőkön.

A nap, minden nap
ezernégyszáznegyven perc,
hajszálra pontosan. Jelezné
az óra, elakadna vagy megállna,
ha bármi szokatlant észlel –
maga is téríesített idő;
megmértem, pontosan
hatvan centiméter a kör,
amin a két mutató mozog…

Egy darabig lebegek,
aztán valami történt,
mert az óra mutatói fölgyorsultak
(holott lassulniuk kellene),
egy hét annyi, mint régen egy nap;
a gerendák recsegnek-ropognak,
itt-ott apró robbanásokat hallok,
nem látom, de tudom,
a bárkám léket kapott:
lábaim nehezednek,
mintha térdig vízben gázolnék…

A tévéből áradó zajra ébredek.
Az órára nézek: 1:53.

Az eső elállt. Kiszállok a fotelból,
s az időről szóló könyv idegborzoló
csattanással ölemből a padlóra hull.

„Mi hát az idő? Ha senki nem kérdezi,
Tudom; ha kérdik tőlem,
s meg akarom magyarázni, nem tudom.”*

Álomba süllyed kísérletemben a bárka,
saját életem (egy az örökkévalóságon
bolyongó sok élet között),
felül nyitott ablakkal
a zöld ágat kereső hollónak.

“Tovább magamnál nem jutottam.”**

Ennyit tudok.

S azt, hogy az évek csont-gerendái között
a kötések meglazulnak…lassan, vagy gyorsan
elmerülök az örökkévalóságban,
ahol nincs annyiféle idő,
csak biztos állandóság van,
mint egykor az Araráton…


*Idézet Szent Ágoston Vallomásaiból.
**Idézet Babits Mihály A lírikus epilógja c. verséből.

2020.07.19.

2020. július 25.

Szóljon hozzá!