Keszthelyi György: Csak az a fal

Nem. Itt már semmi sem az enyém,
minden az eltávozottaké
és azoké, akik már készülődnek.
Érzékelem a végtelen egyenletét,
mert ebben a rokkant átmenetben,
ezekben a folytonos ballépésekben
már régóta leszázalékolt lennék,
nem pedig hiánytalanul bicegő mafla.

Kezem, lábam koptatom, hiába,
képtelen vagyok megfogyatkozni,
mintha lázadó égi testben élnék,
érzéketlen szingularitásban,
de azt hiszem, még ez is túl kevés,
Úrfelmutató eszelős vagyok,
ajtókeretre feszített bolond.

Visszakönyörgöm gyermekkoromat,
talán az a feddhetetlenség
semlegesíthetné balsejtelmeim,
széttéphetne minden fénymásolatot,
ha önszántukból nem tudnak megsemmisülni,
ha nem adják fel, nem írnak jegyzőkönyvet
saját magukról, sőt, nem merészelnek
még csak vezekelni sem.

Nincs visszaút, egyetlen sínpáron
kattog az egyirány,
ez annyira bizonyos, amennyire
láthatatlan. Csak az a fal, amelybe
nem vágtak ajtót, ablakot,
csak az a fal, amely ott húzódik
a végállomás közvetlen közelében,
ne kényszerítene térdre,
ne terjeszkedne tovább.

A szerző grafikája

2020. július 25.

1 hozzászólás érkezett

  1. Szuhay-Havas Marianna:

    Nagyon tetszik!

Szóljon hozzá!