Kedvelte ezt a százévesnél is öregebb szőttes asztalterítőt – fehér alapon piros margaréták sávos elrendezésben – két hete kotorta ki a szekrény aljából, lám, lehetne valamit kezdeni vele? A szőttes családi örökségként hagyományozódott immár a harmadik generációnak, jó lenne továbbadni a negyediknek is. Csak az a bökkenő, hogy amikor szétnyitotta, legalább öt lyukat fedezett fel a terítőn. Három apróbbat, kettő viszont poháralj nagyságú. Megindulok a városban, ha kell, falun is, így morfondírozott, valaki csak ért még a műstoppoláshoz. Mondjuk egy öreg néni, akinek rendjébe mindmáig beletartozik, hogy ha egy konyharuhája kikopik, szépen bestoppolja. Tudta, csakis az öregek között kell keresgélnie, a fiatalokat megrontotta a dolgozz, hogy pénzed legyen, amit elkölthetsz álságos bölcsessége meg a szavatossági idő. Amiből ha kifutott a holmi, el kell hajítani s újat venni! Az öregeket a háború meg az ínség arra tanította, hogy valamire mindig jó még minden. Törötten, ferdén, foszlányosan. Ám úgy látszik, öreg néne is kikopott a forgalomból, akárcsak ez az asztalterítő. Vagy mint népmesei társa, aki görnyedten hordozza hátán a rőzsét, és arra kéri az arra járót, segítsen neki. Persze ez amolyan erkölcsi próbatétel, a jó elnyeri jutalmát, a lusta pedig világ szégyenévé válik. E népmesei öreganyó is eltűnt rőzséstől, manapság a gázosokat szokás szidni, hogy a kispénzű fogyasztót nyúzzák. Az erdőből is csak a fát lopják, a rőzse marad. Az abrosz rendbetétele egyre nehezebbnek ígérkezett. Nincs, mondták az ismerősök, nem ismernek senkit, aki ilyesmivel foglalkozna. Néhányan visszakérdeztek, műstoppoló, hát az kicsoda-micsoda… Még tiszta szerencse, hogy nem kádár, kerék- vagy batárgyártó után nyomozok (bosszankodott), őket még nehezebb lenne előkeríteni. Valamikor jó mesterségek voltak, meg lehetett élni belőlük. Manapság senkinek nem kell a cseber, a hordó, a boltok tele vannak „bidonnal” (nem bödönnel!). Jó az a helyi eresztésű vinkónak. A régholt szavak múzeumából nagyon szerette a fényhez kapcsolódó kifejezéseket és rokonértelmű megfelelőiket. Kosztolányi lámpagyújtója világot gyújt, értelmet-gondolkodást fényesít. De a lámpagyújtó is felszívódott az időben, a gyertyaöntő kisiparos szintén, akárcsak az elalvás előtt használt gyertyakoppantó. Úgy látszik, tényleg megoldhatatlan feladatra vállalkozott. Falusi tanítóknál fogok érdeklődni, papoknál és utcafelelősöknél, ha még léteznek, döntötte el. Korcsmárosoknál, akik mostanra drinkbárosok meg burgeresek lettek, össznépi ügyet csinálok a sajátomból. Hogyhogy nincs egyetlen műstoppoló sem ezen a szikkadt prérin? A város, ha nem is egyetlen, de legalább jó rövidáruüzlete előtt elhaladva príma ötlete támadt. A földszinten áruló rokonszenves asszonysághoz fordult, aki perc múlva maroktelefonján beszélgetett öreg nénivel, majd megnyugtatta a bulldogtermészetű férfiút: elvállalja. Ez lenne a heti történet. Kerültük a költői sallangokat, minden ilyesmit: kifogyhatatlan népi fantázia, az értékteremtés értékei, a tárgyi néprajz mint kincsesbánya stb. Csupán egy eléggé pecsétes és szakadozott terítő sorsáról döntöttünk, körülbelül úgy, ahogyan egy Leonardót se dobna el az ember, ha netán észreveszi, lyukak és repedések láthatók a vásznon, a festéken.
Utóirat: feleségem kiöblítette a kelmét, legalább a portól szabadítsa, mielőtt öreg nénihez kerül. Akármilyen gyöngéden nyomogatta is az enyhén mosószeres vízben, a terítő hol itt, hol ott, de inkább mindenütt szétfeslett. Ezt nincs hova vinni, nyugodjunk bele, kiáltott ki a konyhából s ez volt a végszó a történetben.