Elekes Ferenc: Egy tekintet éghajlata (12)

Ugye, megmondtam

Csöndes napok következtek. A paszuly válogatását befejeztük. De újabb házi és kerti dolgok következtek. Amint az falun lenni szokott. Egy napon anyám arra kérte a mi Idánkat, egy rövid, könnyű szőnyeget vigyen magával a patakra, s azt öblítse ki a szépen folyó, tiszta vízben. Semmi az egész, igyekezzék haza. Ezt a föladatot Ida pontosan teljesítette és jött is haza. Anyám azt mondta Idának, most már ha ilyen szépen kiöblítette azt a szőnyeget, terítse is ki egy spárgára. A napra, hogy száradjon. És Ida azt a szőnyeget szótlanul kiterítette egy spárgára. A napra. Én ezt a bonyolult műveletet izgatottan néztem végig a favágó tőkéről. Arra számítottam, minden pillanatban előkerülhet Fedák Sári. De nem került elő…
Miután Ida a mi fennhatóságunk alá került, anyám ott vetett ágyat neki a nyárikonyhában. Mi pedig bent aludtunk, ahol szoktunk. Anyámék a középső szobában, én pedig az elsőben. Ida jelenléte nem borította föl a házi szokásainkat. Mindenki végezte a maga dolgát. Anyám örült is annak, hogy most már velünk van a mi Idánk, sok, fehérnépnek való dologban segítségére van egy asszonyi kéz.
Este, amint lefeküdtünk, anyámék egy ideig még beszélgetni szoktak a másnapi teendők sor­rend­jéről. És én ezt az első szobából mindig jól hallottam. Egyszer azt mondja anyám apám­nak, ugye, megmondtam, hogy a bolondságra a legjobb orvosság a munka. Látod-e Ferenc, ez a mi Idánk, mióta dolgot adtam neki, még nem hozta elő Fedák Sárit. És magában sem beszél. Végzi a dolgát, amire megkérem. Teljesen megváltozott. Már nem is lehet észrevenni rajta, hogy bolond.
Apám erre csak annyit mondott, ezzel az üggyel még várjunk, mert a bolond emberen nem lehet eligazodni. Akármelyik pillanatban kiütközhet Idából a bolondság. Még volt úgy, évek­kel ezelőtt, hogy Ida egy egész héten át úgy viselkedett, mintha normális lenne, aztán egyszer kiütött rajta a betegség és magában kezdett beszélni. Félig hangosan, később pedig erősebben. A macskákkal pedig úgy társalgott, mintha azok a macskák emberek lettek volna. Szóval ezzel a dologgal még várni kell. Az idő kiforogja, mi a helyzet a mi Idánkkal.
Sokáig nem tudtam elaludni. Apámnak egyszer igazat adtam, máskor pedig nem adtam igazat. Mindegyre azon töprengtem, ha csakugyan nem bolond a mi Idánk, csak színészkedik, miképpen tudott annyi éven át bolond szerepet játszani. Mert nem lehetett könnyű az a szerep, amit ő játszott, ha normális volt a mi Idánk. Olyan helyzetekre gondoltam, amikor nagy hidegek voltak, s ő kint állt az udvaron, abban a nagy hidegben. Vagy nyáron nem keresett magának árnyékot. Ott állt a napon, órákon át. És eltűrte, hogy csúfolódjanak véle. Azt is, hogy a hitvány gyermekek megdobálják. És bolondnak nevezzék őt.
El is képzeltem magam az ő helyében, meddig bírnám, hogy engem kövekkel dobáljanak és bolondnak nevezzenek. És arra a következtetésre jutottam, hogy nem sokáig bírnám. Esetleg egy hétig. De az sem biztos. Mert én, ha egyszer azt hallanám, hogy énekelj is te, bolond, akkor én éneklés helyett fölkapnék egy jókora husángot és végig kergetném a csúfolódó gyermekeket a Nyikó mellett, le, egészen Keresztúrig, s ott még meg is pökdösném őket. Ilyen gondolatokkal aludtam el és jól emlékszem, azon az éjjelen rémálmokat láttam.


(Folytatjuk)

2020. július 26.

Szóljon hozzá!