(Jegyzetek 1914 tavaszától 1915 nyaráig)

A százvalahány éve beindult első világháború előzményeire és eseményeire nyitott és érzékenyen figyelő szerkesztő, a Nyugat egyik vezető embere, ugyanakkor a Világ és a Magyar Hírlap jegyzetírója az első világháború első esztendejének saját publicisztikai hozadékából szerkesztett tanulságos könyvet 1916-ban, mely a budapesti Athenaeum kiadásában jelent meg: Műve hiteles vallomás a huszadik század elejének sorsdöntő esztendejének eseményeiről, azok erővonalairól. A több mint száz éve íródott könyv nemrég elérhetővé vált a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Ízelítőül/tanulságul a gyűjtemény befejező, összefoglaló írását ismertetjük. (CsG)

1915. julius 25.

Mire e sorok után egy hét elmúlt, túl leszünk az éven, mióta a halál benne él életünkben. Az életben semmi sincs, ami a halálra emlékeztessen, legkivált saját életünkben. Freud írja egy hozzája méltóan mély minapi tanulmányában, hogy a háborúhoz való beállítottságunkat kettő határozza meg: a lelkünk mélyén lappangó gyilkos hajlandóság minden felebarátunkkal szemben s a saját magunk halálának teljes elképzelhetetlen volta. Az teszi lehetségessé, hogy gyilkoljunk, s ez, hogy hősök legyünk, mert ha igazán el tudnánk hinni, hogy magunk is meghalhatunk, nem tudnánk nekimenni a halálnak…
Ezt mondja Freud s én azt hiszem, igaza van s hogy ez a sajátság nyilván kifejlődött az emberben s minden élőben, mint a fog, mint a köröm, mint a gyomor, mint ami nélkül nem lehet élni… Bizonyos, hogy az életben úgy járunk-kelünk, mint a nagy óceáni hajókon, — ha százszor magyarázzuk is magunknak, hogy talpunk alatt egy pár karnyújtásnyira halál leselkedhetik ránk, nem tudjuk elhinni, hogy ez lehetséges, s szinte nagyobb biztosság érzésével járkálunk nyugodt padlóikon, mint például az utcán, hol a sarkokon mégis át kell szaladni a villamos elől.
A Titanicnak s a Lusitániának megmenekült utasai mind azt vallják, hogy rettenetes idegmunka volt számukra a hajó fájáról, mely még sülyedésében is biztosságnak, támasznak, megkapaszkodhatásnak érzését tartotta bennük, beugraniuk a vízbe, halálvicsorgató és tajtékzó örvényébe. Így járkálunk, mondom, az életben, s így járkálunk, mondom, a békében.
A két balkáni háború már ugyan szelét mutatta annak, hogy lehet a világon vihar, — akik az utóbbi három évben Hollandiában s Belgiumban jártak, mint valami időbeli szeizmográfon, úgy látták eljönni az emberek szorongásán s az országok fegyverkezésén a jövő földrengés lehetőségét, — világirodalma van, s már számos évek óta, ennek a most folyó világháborúnak, s mindezeken fölül voltunk sokan, kik már hetekkel, mindenesetre napokkal elébb egészen világosan láttuk, hogy most értünk el hozzá s most ért el bennünket. Mindazonáltal még most is, egy esztendei szakadatlan dühöngése után sem tudjuk egészen elhinni, hogy itt van, egyre azt érezzük, amivel pedig csak fenyegetjük és ijesztjük egymást, hogy tulajdonképp még meg se kezdődött s az egész eddigi esztendő csak bevezetés volt. Mi hátul állók mintha egyre a világháborút várnók, akik pedig benne vannak, akik vérzenek benne, akik megsebesültek benne, akik kezüket, lábukat hagyták benne, azok sem a világháborút látják, azok is csak a saját bajukat látják s az, hogy valósággal mégis csak háború, sőt világháború van, csak annyiban változtat érzésükön, hogy valahogy a mának mámorában történik, az átmenetnek, az egyszer csak vége lesz-nek érzésében s nem hagyja felkelni bennük azt a nyomasztóságot, hogy aki ma ezerkilencszáztizenötben s húszéves korában félkarú vagy féllábu, az az lesz ezerkilencszázharmincötben is, ötvenéves korában is s e harminc évnek minden pillanatában…
Egy éve, hogy a halál itt lakik nálunk, de úgy vagyunk vele, mint a bekvártélyozással: nem tudjuk elhinni, hogy véglegességet jelent.
Bizonyára: a politika s a történelem is emberek dolga s emberi dolog. Emberekről van szó a háború körül: hogy milyen legyen sorsuk, mekkora legyen gazdagságuk, minőkül alakuljanak boldogulásuk utjai s lehetőségei. Ez a világháború az angol emberek, a francia emberek, a német emberek, az osztrák emberek, a magyar emberek, nem utolsó sorban a török s a balkáni emberek számára maguknak s késői ivadékaiknak az élete alakítója.
De ezenfelül az emberiségnek is, s az egyes embernek nemcsak mint egy bizonyos népcsalád tagjának, hanem mint emberi állatnak is, ki e földtekén kisarjadzott a többi teremtett állatok között, a fák között, a páfrányok között, a tengeri csigák között, az ég madarai, a föld vadjai között. Az emberi nemből egy nemzedék esett ki ebben az esztendőben. Ezt meg fogja érezni egész fajtája, talán hosszú századokon át, mint ahogy még a múlt században is éreztük a harmincéves háború kaszálását, mint ahogy a francia most is abba veszi el háborúját, hogy Napóleon alatt elveszítette embereit, mint ahogy egy csomó betegség, mint ahogy egy csomó készség, tudás és nyavalya azóta része az emberi állatnak, mióta a germán Európának renegát félvadjai fölkerekedtek, hogy keresztes háborúban tanítsák meg a keletet arra az istenre, akire a kelet tanította meg őket. Kevesebb lesz az ember — ugyanakkor, mikor még több ember kell, mint amennyi volt, — mikor e háborúnak emberfeletti munkairama s erőkifejtése lesz, a legmagasabb erőkifejtés rend gyanánt való megmaradásának törvénye szerint, az emberi nem számára rendes rend…
Mert ezzel legyünk tisztában: minden haladás, minden ügyesség, minden véletlen nagyszerűség, melyhez az emberiség vagy akár csak egy ember is valahogy, akár kínjában is, eljutott: azontúl kötelességgé válik az emberiség számára. A tudás kötelez. Ami lehet, az muszáj is. Nem lehet elmondani, hogy ez az egy végzetes esztendő a végzettől nemünkből kicsalt csodáival mily végzetes kötelességeket szorít ezentulra ránk. Úgy vagyunk vele, mint ha hirtelen az egész emberiség számára kötelességé válnék, hogy ezentúl minden teremtett ember, akárha soha más szekérre nem tette lábát, mint omnibuszra, úgy bukfencezzék a levegőben, mint Garros és Pégaud. Gondoljuk meg, hogy ez az egy év már első hónapjaiban kicsinyességben s jelentéktelenségben marasztalt mindent, mit addig a percig óriásnak s netovábbnak tekintettünk. Mi a katalaunumi sokaság e háborúnak csak egy frontjához képest is, mik a napóleoni hadseregek, mikor csak maga Magyarország többet állít ki egy lipcsei csatánál? Mi a porosz-francia háború, mi Sedan ahhoz képest, hogy magánál Tannenbergnél vagy a Mazuri-tavaknál csak fogságba nem kevesebb ember került, mint amennyi Sedánnál körül volt kerítve? Termopilé az ő háromszáz emberével kezd naggyá és sokká nőni, mert három millió kezd ugyanily kevés lenni. Egy kis országtól négy-ötmillió katonát lehet követelni, közben megkívánni, hogy ugyanazon idő alatt s mialatt fegyverfoghatói tűzben állanak, az ország dolgozni tudjon magáért csakúgy, mintha nem is volna háború, s dolgozni tudjon a háború számára, mintha egyéb sem volna, mint háború, — hogy keresni tudjon a háború óránkint egy millióba kerülő pazarlása számára, s amellett ellássa magát úgy, mintha ömlenék hozzá az a pénz, ami elmegy tőle. A számokról való fogalmaink változtak meg ez év alatt, emberben a millió, pénzben a milliárd nem több ma, mint egy év előtt a tízezer vagy a millió. S a stílusnak e nagyvonalúságához hozzá kell majd stilusodnia az életnek, a munkának, az erő kifejtésnek, a keresetnek. Hogy hogyan? Úgy, ahogy ebben a háborában. Hogy honnan? Ahonnan e háborúban. Ki végezze? Aki e háborúban végezte. Ki adja ? Aki ebben a háborúban adta. Az ember. Az emberek. Emberek.
Az ember tud levegőben járni, ma háromezer méter magasan, holnap ötezer méter magasan.
Az ember tud tenger mélységében petróleumot lélekzeni s így utazni Cuxhaventől Konstantinápolyig. Az alföldi ember tud megmászni három kilométeres hegyeket, a húsevő ember tud káposztatorzsán élni, a házlakó ember tud barlanglakó lenni, az ember tud nyolc napig nem enni, kilenc napig nem aludni, az ember tud negyvenkettes mozsarak bőgésében ember lenni, a bádogos tud srapnelt gyártani, pénztelen országok számlálatlan tudják a milliárdokat kiteremteni s még hitelük sem romlik bele jobban, mint békeidőben. Az ember mindent tud s az ember mindenre köteles lesz — rémítő és keserves megpróbáltatásának halálos kínjában s a halálfélelem leleményében vakmerően nagy lehetőségek szorultak ki belőle, mint, mondom, az olyanból, ki kínjában s leestétől való félelmében megmászta a Lomnici csúcsot, s ezentúl az lesz a kötelessége, hogy mindennap úgy felmásszon oda, mint ahogy ezelőtt kiment a hetivásárra… Valami olyan rengeteg életnek kell következnie e rengeteg háború után, amihez képest vidéki falusiasságban marad az egész eddigi történelem, az egész eddigi élet. S ezt megfogyatkozott emberi nemnek kell megcselekednie, mely jó néhány öltőjében érezni fogja e megfogyatkozás következéseit.
Csak egyre nem lesz köteles háború után az ember: hogy ma előre lássa, mi lesz holnap. Sőt szabad sem lesz vele, sőt nevetséges lesz vele, ha jósolgatni próbál, annyira nevetséges volt mindennel, amit e háborúra, e háborúból, e háború közben jósolt.
A háború elején még azt hittük, hogy egyben-másban Conan Doyle s meglepő sokban Frobenius előre látta s jól meglátta, ami most így el is következett. Hol vagyunk azóta ezektől a jóslatoktól! Még amit meg is mondtak, az sem úgy következett el — s mily kevés s mily más az, amit előre megmondtak! Hitünk s reményünk lehet arról, hogy’ fog ez a háború tovább folyni, hogy’ fog végződni s mi következik utána — de tudnunk már e mostani órában a következő órát sem lehet úgy, hogy képünkbe ne nevessen s mi magunk is ki ne nevessük magunkat s ne az legyen köztünk a legokosabb ember, ki őszintén kineveti magát, kineveti felebarátját s ugyanakkor, mikor az emberi nem történetében páratlan csodavégzések sorozatában látja tündökölni fajtáját: egyszer s mindenkorra leszokik arról, hogy akár magától, akár mástól csodát várjon. Azzal a csodával, hogy egy évig benne tudtunk élni ebbe a háborúban s meg vagyunk s meg akarunk maradni: megváltottuk minden csodának adóját, mit magunkra mérhetünk. Egy éve, hogy a halál itt lakik közöttünk — s mi az életre gondolunk, az életnek dolgozunk s az életnek élünk. Hiszünk az életben s e hitünket öngyilkossággal sem tudjuk magunkban megrendíteni.

Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T. Kiadása, Budapest, 1916