1915. április 25.

Ha azt mondom, hogy a háború elkerülhetetlen volt, azzal éppen és csakis annyit mondtam, hogy mi, sajnos, nem tudtuk elkerülni, — nem volt benne módunk még áldozatokkal sem, sőt ezek az áldozatok, mentül nagyobbak és lemondóbbak lettek volna, annál inkább olyan összeveszéseket okoztak volna másfelé, melyeknek fegyveres elrendezésére a mi országunkat választották volna színtérül. Egy év ide vagy oda lehetett volna a haladék s
az is csak talán. A háború tehát és talán elkerülhetetlen volt, de ez sem azt nem jelenti, hogy örvendetes, sem azt, hogy ami vitákat eldöntsön, azoknak más, mint véres eldöntése lehetetlen volna.
Erre még rátérek, — itt csak annyit, hogy aki azt mondja, hogy a háborús döntést nekünk elkerülnünk nem lehetett, mert ellenfeleink ezt szorították ránk s egyéb döntést elzártak előlünk: ezzel nem azt mondta, hogy ez a döntés a legjobb vagy egyedül jó vagy éppen a kívánatosabb.
Hasonlóképp: ha azt mondom, hogy e háború során csudálatos erényekben mutatkoztak meg az emberek, csudálatos fejlettségben mutatkozott meg az emberiség, nevetségben maradtak az elfajulásról szóló sopánkodások és kiderültek a szolidaritás nagyszerűségei: ezzel nem azt mondtam, hogymindehhez háború kell, hogy háború nélkül az emberek önzőek volnának, az emberiség elmaradna, a műveltség elposhadna. Inkább: ami erényeket a háború megmutat, azokat a béke termette. S ha azt mondom, hogy a ránk szakadt háborúban ki kell tartanunk minden erényünkkel és erőnkkel, azzal sem azt mondtam, hogy ezt az erényt s ezt az erényt a háborúnak köszönhetjük. Egyszóval: a háborús állapot minden következésének levonásában, a becsületes készségben és önfeláldozásban, mellyel, ha ránk szakad, elviseljük: semmiféle helyeslése nem foglaltatik a háborúnak, mint intézménynek.
De különösen nem foglaltatik benne meghajlás az előtt a biztatás vagy vigasztalás előtt — nem tudom, minek szánják — hogy a háború természeti törvény. Mióta a háború megindult, itt is, ott is találni cikkeket és tanulmányokat, melyek úgy kezdődnek, hogy: »ha kimegyünk az erdőbe« … vagy : »ha kimegyünk a mezőre … vagy: ha két virágot ültetek egy cserépbe«… és így tovább … s a vége az, hogy erdőn, mezőn, cserépben és üvegházban, lombikban s föld alatt és föld felett az ember arról győződik meg, hogy a természetnek örök törvénye a háború, tehát…
Ez a tehát az, ami semmit sem bizonyít.
Mindenekelőtt kimehetek nemcsak az erdőbe s a mezőre, hanem a szántóföldre, a kertbe s az istállóba is. Elmehetek a gyermekmenhelyre, ellátogathatok a kórházba, benézhetek az iskolába s kimehetek a hangárhoz. S mindenütt azt látom, hogy a természet mond valamit s az ember is tud rámondani valamit. Hogy a természet akar valamit, de az ember is akarhat valamit. Hogy amit a természet halálra rendelt, azt az ember megmentheti az életnek. Hogy akikkel a természet egymást eteti, azokat az ember békén állíthatja egymás mellé. Hogy mikor a természet egyik törvénye azt parancsolja, hogy a vas leessék a levegőből a földre, az ember ellene szegezi a természet más törvényeit, melyek a levegő rugalmasságáról szólnak, a rugalmas levegő feszítő és emelő erejéről s egyéb effélékről — s ezzel megcsinálja a repülőgépet.
A természetnek igen sok törvénye s igen sok lehetősége van — egyebek közt olyan is, hogy az ember e törvényeket és lehetőségeket a saját esze, a saját kényelme, a saját céljai szerint, a saját megmaradása javára, a saját elbukása ellen kombinálhassa és ellensúlyozhassa. A természet mindenhatóságából minden porcikájában van egy rész s e részek mindenhatóságát ellene lehet vetni az egésznek. Ez is természeti törvény. Lehet, hogy a háború természeti törvény. De ebből nem következik, hogy háborúnak kell lennie s az embereknek az ő vitáik elintézésére háborút kell választaniok.
Mit jelent az, hogy természeti törvény? Azt jelenti; hogy megkerülhetetlen. Hogy kihagyhatatlan és kijátszhatatlan. Hogy nem kellek hozzá én, hogy uralkodjék, sőt ellene vethetem magamat kézze-lábbal, mégis uralkodik. Hogy, ha kidobom az ajtón, bejön az ablakon, hogy, mint a római mondta, kergethetem vasvillával, mégis visszaszalad.
A természeti törvénnyel úgy vagyok, mint a gyorsvonattal, ha benne ülök. Nem szorul arra, hogy belülről lökdössem — megy magától is. S ha belülről ellene vetem magam, azért nem áll meg. Ha a háború természeti törvény, akkor nem szorul rá, hogy csináljam. Akkor csinálódik, ha el is kerültem. Akkor háború van ott is, ahol azt hiszem, hogy béke van.
És így is van. A háború csakugyan természeti törvény. A létért csakugyan küzdenek. Egyesek is, fajok is, nemzetek is. Mindezek állandóan
háborúban állnak — az egész világ, az egész emberiség állandóan háborúskodik. Akkor is, mikor ezt nem ágyúval és puskával csinálja, — mikor nem ás sáncokat s nem húz eléjük drótsövényeket.
Ha kimegyek a mezőre, vagy ha kimegyek az erdőbe, vagy lemerülök a tenger mélyébe vagy felmászom a hegy tetejére: ott sem ágyúval és puskával, sáncárokkal és drótsövénnyel folyik a háború. Úgy látszik: éppen mert természeti törvény, számtalan formája van. Úgy látszik: minden őneki a formája. Szűkkeblű tolakodás egy formára akarni korlátozni. A természeti törvények százféle átírásban, áttételben, elvegyülésben és beépítettségben uralkodnak. Uralkodnak a fundamentumban s uralkodnak az emeleten, fel a torony zászlójáig, a villámhárító hegyéig. Uralkodnak egyszerűen s uralkodnak összetetten. Uralkodnak szemmelláthatóan s uralkodnak észrevehetetlen. Uralkodnak nyiltan s uralkodnak rejtetten. Uralkodnak durván és nyersen s uralkodnak megnemesedve,kifinomodva, megmagasztosodva.
A háború, ami most — legyünk vele tisztában: főképp német s angolok közt — folyik, nem folyik mától fogva. Nem is mióta, kilenc hónap előtt, egymással hadba álltak. Folyik éppen ötven esztendeje, mióta Poroszország szervezetbe fogta s életre keltette a németségben szunnyadó erőket. Folyik az egyetemeken, hol a németek tudást színak magukba, folyik a műhelyekben, hol felkészülnek a piacokra. Folyik a piacokon, honnan kiszorítják a rég ottülőket. Folyik a tengereken, miket hajóik átszelnek, folyik a hivatalokban, hol emberi ellátottságot adnak annak, ki a német munkában részes. Folyik a mezőn, hol a paraszt kétannyi élelmet hoz ki, mint más országok parasztja, folyik a takarékban, hova kétannyit rak, folyik a vállalatokban, mikbe tizannyit fektetnek. Folyik a lemondásban, mellyel a német ember kétszer annyit dolgozik, folyik a követelésben, mellyel a német helyet kíván magának, mint Bülow kancellár mondta: a napon. Ez német-angol háboru volt, még mielőtt a német tudta s az angol észrevette. S e háborúban már rég győzött a német, mire az angol ráeszmélt, hogy győzni talál. Az a bestiális, az alávaló, az első percre annyira felháborító, hogy később az ember már ma is szégyelli, ami indulatra az ezen való elképedés elragadta: az az ocsmány az angolok e mostani háborúján, hogy a munkának, az elmének, a legnagyszerűbb emberi iparkodásnak és emberi erényeknek azt a háborúját, melyben a németek ugyan megszolgáltak minden talpalatot, amihez hozzájutottak: hogy ezt a győzelmet akarják az angolok visszacsinálni testi háborúval, vérrel, vassal, vagyis a háborúnak legocsmányabb, legdurvább, művelt emberhez legméltatlanabb formájával. Mintha a teológia boxpárbajra hívná ki Darwint.
S nem igaz, hogy kellett ez a háború. Nem igaz, hogy ilyen háború kellett. Nem igaz, hogy az angolok nem tudnak másat. Az angolok csak a német versenytárssal s hadakozó féllel szemben vesztették el szokott okos hidegvérüket, úgy, mint ahogy csak testvérek szokták, vagy, mondjuk, egy elkényeztetett s nagyvilági fölényessége alján asszonyosan hiú nagybátya egy heves, becsvágyó és geniálisan tapintatlan unokaöccsel szemben. Nem ahogy a németek az angolokkal versenyeztek, hanem ahogy Edward király az unokaöccsére féltékeny volt: az döntötte el, hogy a német-angol háborunak szublimált és emberhez méltó formájából vissza kelljen sülyednie a ragadozói fokra, — hogy a nagy osztozkodásnak, mely a végén végbe szokott menni egymásban emberükre akadt versenytársak közt: az angolok s a németek közt bunkóval s fejbeveréssel kelljen megtörténnie. Tud az angol másképp is. Az orosztól, az orosz fegyveres hatalomtól csak nem kell jobban félni, mint a némettől: mégis — okosan, bölcsen és felsőségesen — kitért a vele való fegyveres leszámolás elől, belenyugszik a megváltozhatatlanba s osztozik vele békességben és megfelelő nagy stílusban, kicsiségekkel nem bibelődve s nagy ajándékokkal tartva fenn a nagy barátságot. Ezt megtehette volna a némettel is, s hogy ezt nem tette, amiért pedig a német szintén minden nagy áldozatot meghozott volna: ezért gyűlöli a német oly feneketlen s ezért száll a háborún való minden felháborodás és a véren való minden elszörnyedés és fájdalom a mi vidékünkről is olyan gyűlölet formájában Anglia ellen, amit az angol, ki gyűlölni nem tud, megérteni sem tud.
A gyűlölet nem is méltó az emberhez, de nem méltó hozzá a háború sem — s az angol méltó minden gyűlöletre, amért az emberiséget ebbe a
méltatlanságba lökte le és sülyesztette le. Válogatása lett volna, hogy a háború természeti tőrvényének legnemesebb formáját keresse ki s tegye az ő páratlan tekintélyével és tagadhatatlanul óriás hatalmával általánosan kötelezővé, — s ő ehelyett vademberekkel vademberekhez való formát választott s szerzett ennek létjogosultságot.
Háború mindig volt és mindig lesz, de épp ezért nem szorul arra, hogy csinálják. Nekünk kerülnünk kell, nekünk föléje kell emelkednünk, nekünk embereknek épp úgy ki kell irtanunk életünkből, mint a betegséget s az emberölést. Segítsen magán, ahogy tud, s ha természeti törvény: érvényesüljön hozzájárulásunk nélkül.

Ignotus: Egy év halál (Jegyzetek 1914 tavaszától 1915 nyaráig) Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T. Kiadása, Budapest, 1916.