Simogató kéz

Emlékszem nagyapám görcsös
kezének ráncaira. Negyvenfokos
lázban körözött homlokomon
a fájdalom. Simogatása érdes
abaposztó. Hangja szelíd,
vigasztaló. Tarisznyájából
előkerült a híres madárlátta
kenyér. Hirtelen nagyapa szerettem
volna lenni, sok unokával
a térdemen. Akkor még lelkem
tiszta volt és feddhetetlen.

Ma már halálba kergeti a
hazug és mocskos rágalom.

Ketten a kertben

(A vers címét Cseh Károlytól kölcsönöztem)

Ránk hajol
néma fűzfaág.
Dús lomb,
szertelen tarkaság.

Szerelmünk omló
nyári kert.
Magába fogad,
elfelejt.

Míg versem
suttogom neked,
nagy zöld
szemedben eltemetsz.