(XI. karantének)

Öreg, kivénhedett. Angyal?
Valósnak látszó
tengerparton ült.
Nem birkózott senkivel,
önmagával is alig.

Már nem ékesítették
tollak a vállát,
a felcsapódó
hullám magába fordult,
önön magában forgott,

sós csomókba rakta le
lábai elé
egykori röptét,
vihart megélt tollai,
szennyessárga tajtékba.

Ahogy jött éj az éjre,
önmagával is
megbékélve már
egyre hosszabb utakat
rótt a fakó fövenyen.

Emelkedő víz szabta
határok között,
saját nyomába
lépve, ösvényt álmodott.
A dagály nem kímélte.

Nap nap után bemosta
ösvényét kétszer,
s ringatta turzás
peremén önmagából
kidobott fölöslegként

a tollakat. Egykori
láng pörknyoma a
kezeken, arcon.
A só keserű íze
kérgesült ajakára.

Ölelni sem tudott már,
s a holdfény törte
homályban nem
érezte hűvösét sem
szárnyak lebbenésének.

Nem bánta már szárnyait.
Eleddig repült.
De zuhanni nem
tudott soha csillagok
felé Daidalosz fia.

2020. 07. 24.