3.MESSZE VAGYOK MAGAMTÓL

milyen üveges az agyam, milyen távoliak az én mirigyeim,
milyen szikrázóak az én csontjaim, de forrongóak az én limfáim!
sétálgatok a testemben miként egy főváros utcáin, ahol csontvelő
minisztérumok sorakoznak és a porcok strandjai –
de nosztalgikus az én gégém!

mennyire áttetszőek az ivarmirígyeim, de összegabalyodott az én jellemem
és mindenki által szeretettek az én fogaim, mennyire rovátkolt pofacsontjaimon az izom,
vakon tapogatózom a vesémben mint egy voltmérők és biztosítéktáblák által kibélelt villanyerőműben,
úgy hágok felfele a légcsövemben, mint tűzbiztonsági létra fokain
a vénáimból szőtt szőnyegen hempergőzöm és az idegdúcaim-mokettáján,
milyen messze, milyen messze is vannak tőlem a térdeim!
horkoltam? nyüszítettem-e? rátörtem-e a saját testemre, mint aki megveszett, készen arra, hogy fojtogassam magam?
és odabenn, a test hóviharában fákat láttam, ágaik
lehajlottak az akasztottak súlya alatt, és havakat és szétszórt falvakat a sziklacsúcsok tövében
és feltűrtujjú póklábakat, amint gyúrják az imagináriust
és bepelenkázott múmiákat…
horkoltam? nyüszítettem-e? huszonötezer
szalmába és motorinába burkolt alkony fordította felém puskacsöveit
mindezek arra ítéltek hogy harapjam a gyökerek alól a földet
és annyi tapasztalattól elnehezülten, jeget és ólmot okádva
aztán leereszkedtem egy ragasztóenyv-vízesésen.
horkoltam? nyüszítettem-e? a csíllagok martak mint a terpentin
aztán lesiklottam egy fejszeél fényes tükrén, egy szemfödél szatén-anyagán
körmömmel beletéptem a hó panoráma-illatába,
kettérepedt, kigyulladt repülőgépmotor hajtotta a halált
és süvöltött mellette az öntudat.
a tavasz az ősz légcsövén át lélegzett,
a tél a nyár hullájából harapott ki rohadt marhatüdő-darabokat,
a bolygó forgott, a világok forogtak, mamut-ujjakkal mozdítva ki forgási egyensúlyából a pörgettyűmet.

kihunyóban a testem despotikus birodalma
a gondolatom intézményei lehanyatlanak
romokban, romokban az érzelmeim
mintha moziteremben éltem volna
mintha pókfészek volna lakásom
mintha egy húgyhólyagban húznám meg magam
a pusztaság honában éltem
a nagy nyugtalanságok korszakában.
körül mindenütt endokrín-városok prosperáltak
és a csillagos szalonnatábla alatt
a tárgyak kegyetlen drótnélküli-telefon játékba kezdtek:

• születés – súgta az akaszófa a köd fülébe
• zülletés – susogta a köd a kerékpár-láncokat forgalmazó üzlet kirakatának
• ültetés – nyögte a hűtőszekrény
• (halál)büntetés – lihegte az önürítő teherkocsi
• halál – üvöltötte a cumi
• nyugtalanság – kiáltotta a rajzszög
• összeomlás – ordította a fogmosókrém
• szerencsétlenség – makogta a kazettofon
• rom! behavazottság! reményvesztettség! katasztrófa!
szorongás! villámcsapás! bukás! tűzvész! – ordították kórusban az országutak, körömméreg, termosz, urtikária(csalánkiütés), kábelek, kötszerek, fű: apokalipszis!
apokalipszis!
apokalipszis!

milyen messze van tőlem a térdem, milyen felhős a bőröm,
a vénáim micsoda lángokat vetnek, a pszichém micsoda agyarakat növesztett!
itt sántikálok a városomban, amelynek gerincoszlopok a felhőkarcolói
elvakít az ínyem pokolfénye.
milyen feneketlen mélységű az én poklom!

Fordította: Bartha György