Oláh István: Egyszer majd hazatalál?
Saci (nevezzük így a leányzót, ha már az irodalmian szentimentális Fannik kora lejárt), Saci lelépett otthonról, két napja azt sem tudni, hol van. Múlt hét végén, még mielőtt kifordult az ajtón, azt mondta, buliba megy. Úgy látszik, jól telik, mert máskor hajnalban hazaoson, most semmi. Az anya még nincs felkészülve erre a helyzetre, bár lánya rég bulizik. Tizennégy évesen kezdte, azóta nem telt el úgy hétvége, hogy ne diszkózzon, ami aztán valahol, sőt akárhol folytatódott. Az anya lövészárok-szindrómás, azt hiszi, hogy amíg a golyó mellette kaszál, neki nem lehet baja. Eddig még így volt. A szomszédban laknak Timiék, a lány két évvel nagyobb, mint az övé, és még a nyáron egy olyan orgiába keveredett, hogy a fél város beszélte. Náluk, mármint Saciéknál ilyesmi még nem történt. „Mert én olyan jól el tudok beszélgetni a lányommal, előttem nincs titka”.
Szergény öregebbik Saci, hogy miket mond! Ha tudná, hogy a lánya s tán az egész osztály, tán mindenki, aki csak él és mozog tizennégy-tizenöt és a végső kiégés között, megteremtett magának egy öntörvényű (vagy inkább a szex és a létezés anarchiáját leképező) világot, és abban a világban nincs helye az állatmeséknek, sem a szülők által gépiesen felmondott morálnak. Ebben az új világban semmi sincs a régi bútorokból, és ez is a fiatalokat minősíti. Ahogyan saját pszichedelikus muzsikájukat használják, ahogyan saját, kézen pörgő táncukat, amiben meglepően sok a talajtornából átemelt forgás meg bukfenc, ahogyan kialakítottak az egymás közötti érintkezésben egy, a korábbi tolvajnyelvvel azonos érvényű és értékű nyelvet, sőt, a nyelv eredendő szépségének bizonyságát, a hangsúlyt is torzzá és gépiessé gyúrják át, a mondatok, a szavak között sincs térköz, minden egybefolyik, mintha egy Barbie-robot szájából jönne… Valóban más világ, egészen más, amit nyilván azért találtak ki, mert a régi már semmire se jó. Illetve csak az öregeknek jó, de hát az ősök mindenképpen unalmasak. A maiak kevés kivétellel mind villalakók szeretnének lenni. Beköltözni, műveszekedni, műintimkedni, műbölcselkedni,műömlengeni. Abban a világban egyetlen, ami valódi: a félelem, nehogy kiszavazzanak a partiból… Rossz, nagyon rossz sajtója van a fiatalságnak. Ebből akár arra is következtetnék, hogy öregszik a város, a civilizált világ, és ebben is sok igazság van. Mindamellett a tabukról nem beszélünk, pedig legalább két évtizede létezik nálunk is a kábítózás, és tökrészeg tinik buliznak a szintén tökrészeg Sacival együtt a hétvégeken. Néhány „modernebb” szülő is mintha érezné, hogy erősen hull a vakolat az épületről, de már a cserépzet is, amely tűrhetően óvott kétezer évig. Abban a természetes emberi érték- és szokásrendben, amire a mi korunk morálja-etikája is épült. Csakhogy ez a kor már nem a mienk. Ki segíthet? Segít valaki egyáltalán? Az ifjúsági szervezetek a civil kurázsi műfogásait tanulgatják (látogatásnélkülin), saját nemzedékük igazán nagy gondjaira viszont éretlenek. Az iskola príma hely, órák után rendszerint meg szokás beszélni, kinél mi legyen, melyik fiúnál ki vagy kik a jók, ugyanezt a lányok leosztásában is. A család szappanbuborékként pattan szét, intézménye mélyválságban, oda nincs miért menni, a lakásba is csak aludni, ha már máshol nem lehet.
És olvastam az új generációnak szóló eddigi leghatásosabb buzdítást. Anyuka, ha jól emlékszem, pszichológus, nyitott kapukat dönget, amikor ezt mondja: lázadj csak, lázadj, akár ellenem is, gyermekem! E szervilis buzdítást gyorsan a panaszfalra tettem, azóta is őrzöm elrettentésül. Célnak mondani azt, ami végső soron csak eszköz, nos, ezt még egy iskola-lélektanász se engedheti meg magának.
Pusztai Péter rajza
2020. július 29. 04:33
„Csakhogy ez a kor már nem a mienk.”
Ez igaz. Nem a mienk. Mert kivénültünk belőle.
De az övék se. Mert ezt az életmódot nem ők találták ki, hanem lopták a lapos tévékből.És akiktől lopták, már régen rájöttek, hogy nem valódi.
Könnyű volt erre rájönni: kitalált tojáson még a csóré nyakú tyúk sem ül meg.
Ezen nem kell és nem is lehet segíteni. Olyan, mint a pattanás: magától múlik el…
2020. július 29. 04:34
Itt a „civilizált világ” már labdába sem tud rúgni. Hogy miért? Mert -ahogy jól írod- öregszik, sőt haldoklik – tenném hozzá-. S akkor itt jönnek a felsőfokú oktatás által kikupált „lélektanászok”……..hab a tortán.
2020. július 29. 07:01
Nem tudom felfogni,
miért akar az a bizonyos „civilizált világ” mindenáron labdába rúgni. Ha egyszer kivénült, nyugodtam haljon meg, ez a természet törvénye és rendje.
Így van a labdarúgásban is: a kivénült labdarúgó álljon félre.
Az antikvitás nagy filozófusai is valamennyien rég meghaltak, de azért ma is hatnak, tehát nem éltek hiába.
Az, hogy ma mivel foglalkoznak a felsőfokú oktatás által kikupált “lélektanászok”, az minket hiába bosszant, nem ránk tartozik, miután leléptünk a pályáról. Ebbe bele kell nyugodni.
2020. július 29. 10:57
O no, no, no, no, no, mondta az időközben és kötelezően elaggult Marina Vásárhelyen anno. Itt nem arról van szó, mint egy generációs bohózatban, hogy bezzeg a mai fiatalok. Az a nagykabát, ami jó volt három, s ha bírta szusszal, akár harminchárom nemzedéknek, nekem is – elnézést a túlzásért – már nem kell a fiamnak és senkinek e világon. És ezzel sincs semmi baj.Mán csak így megyen ez a világ.