Szemtől szembe

Valamit akart mondani.
Mintha intett volna.
Mit akart az intésével?
Távolba meredő szemmel
látott engem?

Szegényebb lett, aki várta a szót,
mert nem hangzott el!
Vagy csak ő szerette volna hallani,
csak neki akarták mondani?

A fejmozdulata, érthetetlensége,
a kéz erőtlen lehanyatlása,
a befejezetlen mozdulat
vágyakozást kelt és hiányérzetet.
A kihűlő kéz valamikori melegét,
még egyszer, az utolsót.

A ki nem mondott szó, megkezdett monológ
vallomás az élet kimaradt hiányosságáról,
az elharapott, ki nem mondott igazságról,
a félbemaradt mozdulat erőtlenségéről,
az örömről, amit akkor megtagadtak
az egymásnak egymásért élők,
ami kimaradt az életből,
pedig olyan fontos volt.

Itt már az otthonos ismeretlenség veszi körül
nem a homályos környezetét látja,
hanem az örök atya szerető mosolyára figyel.
A monológra figyelő biztatóan néz,
s mintha mondaná: folytasd, csak folytasd,
hadd halljam, mit tartasz magadról!

S akkor:
a szó véget ér.
Már befejezett a mozdulat.
A tekintetek egymásba mélyednek.
Tükör, amibe néz, már nem homályt lát,
mert színről színre érzékeli
a megfogható, irgalmas szeretetet.