Meglepődtem, amikor Petőfi Sándor székelykeresztúri sírjáról olvastam Dávid Gyula és Mikó Imre kiváló könyvében (Petőfi Erdélyben, Kriterion Könyvkiadó, 1972). Nem restellem bevallani, mint egy krimit, úgy faltam az utolsó stációról szóló tudósításokat, a szemtanúk vallomását, a magyarok és az oroszok – az ellenség – visszaemlékezését a helyszínekre, történtekre és szereplőkre. Aztán amikor a tévében megjelent a népszerű, mostanában elég gyakran után- vagy újrajátszott sorozat, Székelyföld Midsomerének mondtam Keresztúrt. A történet lényege, hogy jó ötven évvel az 1849-es tragédia után a Lázár vendéglő kertjében Bálint Dániel vállalkozó megtalálta a költő földi maradványait. Az sem mellékes, hogy az illető asztalos temetésszervező és ceremóniamester volt, a kisvárosi hetilap egyik 1906-os számában így reklámozta magát: Bálint Dániel első temetési intézete... A mai igényeknek megfelelő temetkezési kellékekben olcsó beszerzési forrás! Ércz-, dió, tölgyfa, fenyőfa és tapétás koporsók és temetkezési kellékek nagyraktára. Sírkoszorúk nagy választékban kaphatók. Gyász- és nemzeti lobogók a legjutányosabb árért készíttetnek. Amikor a hirdetés megjelent, akkor már négy év eltelt Petőfi (székelykeresztúri) újratemetése óta. Szerintem Bálint Dániel zseniális önreklámozó volt, aki a legnagyobb magyar költő hírnevét és az időközben körülötte fényesedő mítoszt felhasználva teremtett egy minden irodalomtörténeten túlmenő helyzetváltozatot. Holott csupán egy csontvázra bukkant, amire első fokon és végső soron ő mondta, hogy a Petőfié. Addigra már a millenniumi évfordulón is túl a második ezer évet is elindították Magyarországon, a megbékélésben még 1867-ben kiegyeztek az osztrákok és a magyarok, Keresztúr így se, úgy se lógott ki a sorból, ugyanabban a nemzeti dialektusban szólalt meg, mint a többiek, csak éppen valami meredeket mondott. Hogy Petőfi itt, nálunk van eltemetve. Bálint uram életének egyik alapélménye lett a költőhalál e helyi változata. Ezt mintegy megerősíti az 1922-ben megjelent Petőfi halála. Bálint Dániel nyilatkozata című füzet, amiben ő maga mondja: Az akkori idők szelleme azt kívánta volna, hogy Petőfit, a demokrata óriást egy gentry találja meg nyughelyén s adja át az örök halhatatlanságnak. Én, az egyszerű ember, aki az Isten szerinti véletlenből megtaláltam őt, Petőfit, csak a szenvedést tanultam meg s a hitet, hogy amiket elmondtam, az igaz valóság és mindörökre hiszem.
Az eskünek sem gyenge szövegen azóta is tűnődöm, miért kellett volna, hogy pont egy dzsentri találja meg a forradalom viharmadarának állítólagos (Bálint szerint egyértelmű) hamvait? E pillanatban egy sokkal fontosabb kérdés ugrik be: mi hiányzik azokról az utolsó lapokról? Az asztalosmester és temetkezési vállalkozó érvek és bizonyítékok híján előadta ezt a székely Midsomerben elkövetett gyilkosságot, amelynek tettesét nem szokás keresni, mert háborúban az ölés a legtermészetesebb valami. A meggyilkoltat inkább, a hozzátartozója el akarja temetni, s ha Petőfit, sírját egy nemzet állja körül. Igazából egy temetkezési vállalkozó képes lerendezni e patetikus ceremóniát, és akkor a valóságelemek hiánya sem számít. Bálint Dániel logikáját nincs hogyan támadni. A kijelentésen túl nem is kellett bizonygatnia, hogy amit állít, igaz. Állítása csak akkor bukik meg, ha előkerül az igazi Petőfi, akinek valódiságát egyértelműen a corpus delicti, (itt és most: a corpus) támasztja alá. Csak hát szó sincs mindmáig ilyesmiről. Bálint uram nem hagyta megfogatni magát.