4. A CSATA

Múzsám, óh, kit Mnémoszüné szült, légy segedelmem!
Búslakodol, te leány, amiatt, hogy elmaradoztam
mostanság, de ha széjjelnéznél, ím, magad is be-
látnád: senki se versel; hidd el: szégyen a vers ma,
versírásnak máma időt már senki se áldoz!
Légyen ámbár mint a berillium, oly ragyogó vers,
érte babérkoszorú nem jár, röhögés csak a bér ma.
A röhögőkből nincs ma hiány, higgy nekem, édes.
aztán, nincs sok időm se mivel tanitó vagyok én, a
városszéli Colentina fertály hős tanarát nézd
énbennem, aki óráit letanítva egész egy
órát villamosoz, míg végre elér haza ő is.
holtfáradtan a hajlékomba beérve: mikor, hogy
lenne idő, kedv verseket írni? Szemedben a könnyű:
a billentyűket veregetni szokott kezem írja,
Jaj, köszönöm, kicsi társam, hogy besegítsz zengni
a feslettség, a bomlás meg az éjszaka hangját,
bár nem hexameterben, köznapi metrum alapján
fogjuk leírni a harcot.

nehéz plejádok tűntek fel a stefan cel mare fölött
abban az órában mikor az éjszaka kocsija hordozta tömlejét
az egyszál körte világította kirakatok során, az űrbe bugyolált
háztömbök közepett; a hideg szél
lengedeztette a neon csöveket, letépve falragaszait a moszkvai
nagy cirkusznak s a tess filmplakátokat mind, a hideg szél összesodort a
sétányokról, a söröző mögül néhány csekélységnek tűnő
dolgot, amelyek olybá tűntek, mint: supco-dobozok, biztosítótűk,
órainga meg egy ötbanis.
ám nézzétek, mint lopakodnak: mert azok ők: kémek,
előőrs posztok ágensei, ne hagyjuk becsapni magunkat, egyáltalán!
a barbu văcărescu-n, úgyszintén a sepretlen víz felszínén lebegve
érkeznek a zsírpapírok, beléptijegyek, fogvájók
ez utóbbiak hosszan a villamossínek melletti mélyedésben stratégiai pozíciót foglalnak maguknak.
az éjszaka csöndje betelik végtelenül halk surrogással, berregéssel,
amikor a pénzérme hirtelen megvillan a csillagok fényében
ezt megpillantva a fogvájó, ujját az ajkához illesztve
fagott-hangon füttyjelet ad: ez volt kezdéshez a jeladás.
és ebben a minutában a dolgok csordái, elözönölve a hóvirág utcát s a pamfil năstase-t
megkezdik a harcot.

a bútorüzletből kijött trappolva a rekamié
ezt magashátú fotelek követték hónuk alatt alabárddal
majd a könyvespolcok, diófa íróasztalok, furnírozott
lapjuk ragyogott mint a tükör; aztán
a plafonról csüngő lámpák jöttek le izmos bicepszüket mutogatva,
a bojlerek mosógépen lovagolva érkeztek,
akkora zománc-ragyogást, mint amit csaptak, ritkán lát az ember.
gyalogos rezsók serege érkezett pajzzsal s nehézmuskétával a kézben,
ütemesen lépdeltek, élükön egy villanyvasalóval,
műanyag föhn-hajszárítók hátukon AG-t hordtak
és a hűtőszekrények, mint ezen fémszerkezetek királyai,
büszkén mutogatták hát-részüket a megfeketedett csövekkel,
széttörvén ezer darabra a kirakat üvegét.
a sport- és zene-részleg is felvonultatta kohorsait:
lándzsás teniszlabdák, aknavetőket szállító sík,
adidász-cipők: úgy forgatva cipőfűzőiket mint lasszót,
tollas badminton-labdák, villantó-kanalak csuka fogáshoz,
horgászbotok ragadozó-hal megakaszására,
szélesmellű halászó horgok és maria ciobanu hanglemezek,
fény-orgonák forgatták sokszínű reflektorukat, agfa-kazetták
zengték a harci riadót, fanfárok, indulók,
akazsu-hegedűk garmadájának
égett finom fája a csillagos ég alatt, triangulumok, szakszofonok,
dob-veregető seprűk, rumbatökök jöttek, ez utóbbik felpisztolyozva,
a pick-up pedig csupán egy bunkósbotot szorított reményteljesen
kesztyűs kezében, a kelme-boltok
kibontakoztatták zászlaikat, szőnyegeiket, a papír-árudák
a harcosok fejére konfetti-esőt szórtak; ének, kurjantások, zene-bona,
és valamennyien készek arra, hogy egymást összeaprózzák örlőfogaikkal.

„Míg a távol láthatáron zúg a tölgyes rengeteg…”
(Eminescu: III. levél, Franyó Zoltán ford.)

a dolgok gyülekezete betöltötte a sugárutat a milícia
főigazgatóság épületéig, hátrafele meg egészen a sárgás
colentina-kórházig, mint műanyag-tenger,
rajta kábel a hullám és festett lemez-lapok a tajték,
fölöttük a felhők fából, gyapot sirályokkal,
nylon- és műrostból a dereglyék; táborok pedig nuku:
mindenikük csupán a saját erejére alapozhat,
és mind megvesz azért hogy felfalhassa a másikat…
íme hogy kezdődtek a dolgok: egy talpig páncélingbe bújt hajcsavar
lekent egy akkora pofot a konyakospohárnak, hogy amaz kiköpte
csillogó fogait mind egyszálig, ám őkigyelme se rest: elkapva ellenfele copfját
egy pirografikus tűvel lelohasztja annak a kedvét.
ezalatt mellettük az útburkolatból kibontakozik egy kő,
és beveri a zöld színű mixer átlátszó plexiüveg koponyáját,
ez utábbit segíti egy 05-ös átmérőjű csavar,
ám közbeavatkozik egy skoda
letapodva mindüket; de mialatt elhajt, ledörzsöli a porszívó
csövét, szétveri annak motrát,
a porgyűjtő zsákocskáját meg széjjeldurrantja,
így a kegyetlen küzdelmet a porfelhő beborítja azonnal.
a porfelleg és a kipufogó-gázak alkotta homályból
lángnyelvek törnek elő; a stekker, ki magával hozta
a rövidzárlat lekapcsoló karját, ezzel kegyetlenül csapkodni kezdi
a ventillátoros hősugárzót, elérve azt hogy a fénylő korongra
fekete könnyek zápora hull. egy égő köhögni kezd,
de inoxvilla elmetszi a torkát,
míg egy szék össze nem zúzza emezt is.
zárt csapatokba felfejlődve, pajzsok mögött érkeztek a szalvéta-tartók,
körbekerítettek egy-egy fürdőkádat és kivágva, földhözcsapva
arra kényszerítették, hogy megadja magát.
(…) miként hegy állt ellen a rohamoknak a hűtőszekrény,
(félelemmel töltve el az egyetemista füzeteket),
csupáncsak a kukucskálója maradt el a harcban; rekedt hangon
törve magának utat, nem gondolva azzal, hogy
finom fehér bádog-bőrét elrútítják a karcolások.
ám miután összeégetett, szétvert, elagyabugyált ezer virágcserepet,
csecsebecsét, traktort, akváriumot, zseblámpát, hajtűt,
íme őt is elérte a szomorú végzet:
a 15-ös számú háztömb halljában aljas módon
lesben állt egy neoncső, mely hátulról támadva elvágta
hideget szállító csöveit; mint nagy kivágott fa
úgy zuhant el a gyönyörű test. távolabb oldalvást nézve,
óh, múzsa, mily látnivaló akad még? Engedj meg elzengnem egy oly haditettet
mely régi idők harcát idézi: egy sonkakonzerv
szétvert egy egész nagy villamost, acéldarabonként.
utána – zsebéből lógott ki a sok gyújtózsinór, molotov
koktélos üveg – rohant a sugárúton végig, kétségbeesést,
halált és jajgatást hintve szanaszéjjel a harcosok sorai közt: a cirkusz mellett egy babát trancsirozott fel,
a postánál földhöz vágott egy szódás-üveget, a park mellett inget szaggatott szét,
egy névjegykártya megpróbálta vállon ragadni,
de égő mellkassal zuhant a sárba.
a golyóstoll összetört egy órát, a födő egy térképet tett tönkre,
a rúzs megölt egy pelenkát, a tükör egy szeget,
a páncélos fogas lánctalpain egy felhevített csövet gurított
a félénk, asszonyszívű aragáz felé.
rövid időn belül beleavatkozott a harcba a sugárút,
a dâmboviţa-malom, az újonnan épült háztömbök:
a teraszaikkal marva, ablakaikkal harapdálva, négy kerekükkel
fordítva ég felé az ártatlan taxikat azáltal, hogy kitépdesték a földből
a közszolgáltatás kellékeit: kábeleket meg csöveket.
a hold megerőszakolta a napot, a felhők a kioszkokból lopkodni kezdtenek,
a levegő nyakon ragadta a haldoklókat, a gesztenyefák
a kárpitos-rugókat harapdálták, a hasakból csavarkák lövelltek ki, drótok,
voltak akik tekercseket hánytak, villanyórát, görcsökben fetrengve,
minden egyetlen remegés volt, halátusa, kín, hideg, magány;
minden lebomlás volt, szétszaggatottság, tolvajlás, vég;
anyag-darabok mindenütt, amelyek soha, soha, soha
nem lesznek képesek sóhajtani.
hajnal felé füstgomba borította el a csillagokat,
és vastag füst, mint amikor autógumi ég, emelkedett fel a törmelékből, karikákat pöfögve.

Fordította: Bartha György