Csata Ernő: Kitekintő

Árnyalatok Mittel úr kabátján, avagy miért olvassunk közép-európai költőktől

Irodalom/Alma

„Félre ne értsen senki, ez mind szép és jó, de úgy gondolom, nagy-nagy XXI. századunkban a kulturális értékcsere valamiért még mindig nagyon alacsony színvonalon történik széles hazánkban. Nem, nem Szlovákiában. Széles hazánk, az kérem szépen, Közép-Európa”

Írta: Czáboczky Szabolcs
Megjelent az Alma című, felvidéki magyar egyetemisták magazinjában, 2019. 12.11-én. www.diakhalozat.sk

Már annyira nem jön át Baudelaire dekadenciája, és T. S. Eliot is untat? Közben Majakovszkij egy távoli „vörös Petőfiként” sem tud megszólítani. Inkább az Irodalmi Lépegetőhöz térsz vissza az Instára, ott úgyis van minden. Ilyenkor szépen el lehet gondolkozni azon, hogy mennyire megfosztjuk önmagunkat a felfedezés élményétől. Kortársat olvasni jó, kortársat olvasni menő – igen, értem. Pláne, ha magyar, kötődik az alternatív rockhoz, és akár még slam is. Félre ne értsen senki, ez mind szép és jó, de úgy gondolom, nagy-nagy XXI. századunkban a kulturális értékcsere valamiért még mindig nagyon alacsony színvonalon történik széles hazánkban. Nem, nem Szlovákiában. Széles hazánk, az kérem szépen, Közép-Európa. Be kell látni, hogy ezt a régiót is ki-ki a maga módján értelmezi, ebben a cikkben Romániát és a volt jugoszláv tagállamokat is Közép-Európának fogom számítani. Néha a legnagyobb egzotikumot és a legvarázslatosabb sorokat épp egy szomszéd tudja nyújtani…

Számunkra, a ’90s és ’00s kids generáció számára már nem sokat mondhat Alois Jirásek, Ivan Olbracht vagy épp Vitězslav Nezval (1900-1958) neve. Édesanyám is csodálkozva nézett rám az egyik nap, hogy én őket miért nem tanultam szlovák irodalom – vagyis „literatúra”/„litika” – órán. Válaszom: pontosan azért, mert szlovák és nem csehszlovák irodalom. Ahogyan Nezval, úgy a következő két poéta is kiemelkedő helyet foglal el az adott nemzet irodalmi panteonjában. Részletes életrajzukat a posztmodernizmus jegyében nem mutatom be, illetve ne feledjük: a felfedezés varázsa! Mindenesetre ha kicsit meg szeretnél mártózni a cseh esszenciában, miközben vad és vehemens szürreális képek repülnek feléd, akkor Nezval sorai neked valók. Aki járt már Prágában, az a Biskoupky-ból származó költő sorait nagyon is jól fogja érteni minden lüktetésével együtt:

„Nem magyarázható meg semmivel az
mit a szépséggel vagy a stílussal meg lehet magyarázni
sem a Lőpor-kapu sem az Óváros terei sem a Károly-híd
sem az Óváros sem az Új Prága
nem magyarázható meg semmivel amit le
lehet rombolni még azzal sem magyarázható
meg amit újra fel lehet építeni
mondáiddal sem magyarázható Prága és szépségeiddel semhogy egyetlen vagy a földön és még akkor sem változol
ha lerombolnak a földig”
(Vitězslav Nezval: Prága az eső ujjaival/Praha s prsty deště – részlet. Végh György fordítása)

Kisebbségi közegben nevelkedve mi, szlovákiai magyarok kicsit másképpen tekintünk a szlovák irodalomra, mint mondjuk a laikus magyarországi olvasó. Persze, a mi közösségünk sem mentes időszakosan elejtett ízléstelen beszólásoktól, mint „nincs is olyan, hogy szlovák irodalom”. Igen, a trianoni trauma, ami nemzeti szemszögünkből a románságot és a szerbséget is érinti. Pedig meglepődnénk, hogy a két népnek milyen előttünk rejtett kincsestára van. Erdélyi ismerőseimtől hallottam először a szívemhez oly közel álló Lucian Blagáról (1895-1961), akit én a misztikum költőjének tartok. Hogy miért? Szóljon helyettem a filozófus:

Blaga – román bankjegyen

„Én nem zúzom szét a világ csodakelyhét
és nem ölöm meg
az eszemmel a titkokat, melyeket találok
az utamon
a virágokban, a szemekben, az ajkakon vagy sírokon.
Mások fénye
megfojtja a rejtett ismeretlen varázsát
a sötétség mélységeiben,
de én,
én a világosságommal növelem a világ rejtélyét –
és mint a hold, ahogy fehér sugaraival
nem mérsékli, hanem féktelenül
növeli még inkább az éj titkát,
úgy dúsítom én is a sötét égtájat
a szent rejtélyek nagy borzadályaival
és minden, ami érthetetlen
még érthetetlenebbé válik
a szememben –
mert én szeretem
a virágokat, a szemeket, az ajkakat és a sírokat”
(Lucian Blaga: Én nem zúzom szét a világ csodakelyhét/Eu nu strivesc corola de minuni a lumii. Csata Ernő fordítása)

Az igazi jugoszláv fenegyerekkel, Miroslav Antić-csal (1932-1986) egy véletlen folytán ismerkedtem meg nemrég, sorai pedig egyből magukkal ragadtak. Egy művészeti polihisztorról van szó, aki filmrendező és forgatókönyvíró is volt egyben. Nezvallal összehasonlítva ő is saját környezetét és egy régió esszenciáját próbálja visszaadni műveiben, ez pedig főként a Vajdaságot jelenti. Tőzsér Árpi bácsi szavai nyomán azt kell mondjuk, hogy Mittel úr sok mindent tartogat a számunkra. Nem rejtegeti előlünk, csupán meg kell találni, és kérni őt. Mivel Antić Fohász c. költeményénél jobb végszót e cikk szerzője nem tud kitalálni, e véletlenszerűen kiválasztott és Közép-Európa lágy (vagy nem is annyira lágy) öléről megszólaló triász délszláv hangja is kapjon itt teret:

„Istenem, hatalmas uram, hallgass meg,
ha valaha még egyszer teremtesz
kérlek rendezzed úgy ne legyek
se rendőr
se császár
se cigány.
Hatalmas fává alakíts.
Majd száz évesen
vágjanak ki.
Gyúróteknőt készítsenek belőlem.
Száz évig gyúrják bennem a tésztát
Kenyér által málljak szét”

(Miroslav Antić: Fohász/Moлитва. Fehér Illés fordítása)

2020. július 31.

Szóljon hozzá!