Költők az árnyékos oldalról: Ignotus

1.

(Szül. Veigelsberg Hugó, Pest, 1869–Budapest, 1949) – költő, író, újságíró. A magyar kritikatörténelem meghatározó alakja, a Nyugat első húsz évében (1908–1929) a lap főszerkesztője. A városi költészet egyik kiemelkedő képviselője. Az „Ignotus” kezdetben írói álneve volt, de 1907-ben törvényesen is felvette: előbb Ignotus-Veigelsberg Hugó, utóbb Ignotus Hugó alakban. (Az ignotus szó latinul ’ismeretlen’-t jelent.)


Édesapja Veigelsberg Leó, a Pester Lloyd főszerkesztője és vezércikkírója, édesanyja Schönberger Katalin. Édesapja az első magyar-zsidó értelmiségi réteghez tartozott. Ignotus egy percig sem feledkezett el származásáról.
1902-től a Magyar Hírlap munkatársa, s riporterként megfordult Németországban, Törökországban, a Balkánon és az USA-ban is. Külföldi tapasztalatai nagymértékben befolyásolták hazájáról alkotott nézeteit.
1906-ban ő az egyik alapítója a Szerda című folyóiratnak, csakúgy, mint az 1908-ban induló Nyugatnak is. Elsőnek értette meg Ady Endre eredetiségét (1906) és Babits Mihály értékeit (1908). Lelkesedett Móricz Zsigmondért, 1915-ben ő fedezte fel Tersánszky Józsi Jenőt.
Ignotushoz a líra állt a legközelebb, de csupán egy maroknyi vers maradt utána. Másodrendűnek érezte költői tehetségét a Nyugat aranynemzedékének költői-írói mellett. Mindössze két verseskötete jelent meg.Szinte kizárólag a szerelmi költészetet művelte. Válogatásunk az 1918-ban a Nyugat kiadásában megjelent Ignotus verseiből c. kiadványon alapszik. (A Wikipédia nyomán)

2.

Néhány verse a Nyugat kiadásában megjelent füzetből:

Szerelem

Eszembe jut, amit felejtett,
Fölemelem, amit elejtett,
Megőrzőm, amit eltapos,
Vigasztalom, ha bánatos,
Nem búsitom, mikor nevet,
Azt említem, akit szeret,

A kiskabátját rásegítem.
Nem szenvedéllyel, de szelíden,
Hozzá csak ujjhegygyel sem érek,
Szerelmet tőle sohse kérek
És nem is vallok sohasem —
Ó milyen forrón szeretem!


Napraforgó

Én napraforgó mozdulatlan állok.
Leszegett fővel, kertem közepén,
De ti, napok, fénylőek, égetőek:
Forduljatok felém!

Forróságok voltak felnevelőim,
Vérré vált csók, mi ereimben ég —
Lehet sok, ami részemül jutott,
De nem elég.

Mióta élek, megújult az ég
S az új egen ti vagytok új napok:
Megcsalatott vagyok s kisemmizett,
Ha tőletek is csókot nem kapok!

Ha tőletek is csókot nem kapok,
Ha meg nem újulhatok veletek —
Belehalok, ha engem nem szeretnek,
És nem élek, ha én nem szeretek!

Nádas

Előtted mék. Mögöttünk zúg a nád,
Bottal verem a szúnyogfelhőt széllyel –
Tudd meg, leány: szeretőm volt anyád
Sok téli délután, sok nyári éjjel.

Fojtó a lég. A völgy fülledt verem,
Tikkadtan vet az égre szürke pántot.
Mi lesz veled, lyány, és mi lesz velem ?
Megcsapja nyakamat forró ziháltod.

Forgószél fog be. Tenyerem tüzel.
Villám vakit s harsan dörej nyomába;
Itt csaphatott le valahol közel —
Gyere mellém. Úgyis minden hiába.


Tengerparti alkonyat

1.
Már ül az est a vizeken,
Már lila búcsútüzeken
Tör át az ormok szürke bőre —
S én szemem tapasztom a kőre,
Majd összefogom könyörgőre
Minden feszülő sugarát:
Úgy keresem mégegyszer a napot,
Szokásból, de szorongva.

Part-e vagy füst, amit lábam tapod?
Harang vagy álom, mi fülem bekongja?
S ki bennem szól hozzám: hóhér-e vagy barát?
Az árnyékokat nézem, nagyok-e,
A napot keresem, hogy ragyog-e
S így ködön által szeretem –
A kétségen is: vagyok-e,
így tetszik által életem.

2.
Így páraközön által,
Így félhalottra váltan,
Önmagát így megszakítva
Kedvesem a kéj –
Így ájultan temetve
Forró márványerekbe,
Tengerekbe letaszítva
Lávaárnyi mély!

Ó lüktető halálok,
Ó gyenge barna vállak,
Amikül a távol ormok
Idetetszenek!

A messzeség elolvad
S egy könybe összefolynak
Dobbanó föld, légi homlok,
Álmodott szemek.

3.
Belenézem az égbe képedet,
Két krátertűznek ég le két szemed,
Örvénylánggal veri föl az eget.

Hova lett hűs, közömbös mosolyod?
Nehéz keservem, ami lelobog,
Én vagyok a te, akit feldobok.


Tavaszi bor

Gyenge rügyek, halványzöld levelek,
Sorsomba negyvenedszer visszatérők,
Uj tavaszok, elvonuló telek,
Lemondva múlok, követelve kérők,
Kékségek, miknek hűse is meleg,
És meghalások, szürkeségbe térők —
Mit tudom én, mi az, ami ragyog,
Mit tudom én, ki az, aki vagyok!

Részeg vagyok, mondjátok. Az lehet,
Gondolom is a bort, ami megejtett,
Torkomba érzek gyűlni könnyeket,
Miket a hányt szem gőgje visszarejtett,
Őrületet, mely az agyban rekedt,
Csókot, amely csattani elfelejtett —
És életet, életet, életet,
Amelyet aki élt, nem élhetett.

Ó szép tavasz, ó gyönyörű világ,
Ó paradicsom annak, aki birja,
Asszonymosoly és almafavirág,
Vizek esése, illanatok írja,
Ó vágy, mi fülleszt, ó kín, ami rág,
Lételek ágya, rothadások sírja —
Éjfeli csöndek, hajnali zenék:
Feleljetek nekem: vagyok-e még?

Vagyok-e még és voltam-e vajon,
S nem csak a magam álma-é, hogy voltam,
S nem itt viaszlik-e önágyamon
A halott, kinek fölibe hajoltam,
Én vagyok-e, ki ballag utamon
S nem porlok-e rég valamerre holtan,
Pályám — én vagyok-é, aki futom?
Nem tudom — ha megöltök, se tudom.

S jaj, megvesznek a tavaszi fagyok
Megujra, mig tavaszvirágra várok,
S koporsófödél, ami fönn ragyog
És lenn az utca temetői árok;
Kezdettől fogva én nem én vagyok,
Kezdettől fogva én csak h a z a j á r o k —
S tavasz s virág s napfény és szerelem:
Élj és ragyogj és ne törődj velem!

3.

Babits Mihály méltatásából (Nyugat, 1917/24. sz.):

„Ignotus költészete majdnem kizárólag szerelmi költészet, s a csupasz és dísztelen gyökér, melyet metsző szkepszisének teljes illuziótlanságával meglát minden szerelmi érzés földalatti alján: a gyönyör ős vágya, az érzékiség, e vak zsarnok kívánságai; a kéj, mely néha szinte úgy tűnik fel, mint az egyetlen abszolútum e relatív világban, az egyetlen cél, öncél a millió és millió dolog közt, melyek csak egymás céljai s így végelemzésben céltalanok.
A szerelem e sötét gyökereinek pszichológiája igen mély és szuggesztív Ignotus-verseiben; az újabb magyar lírában nem is ismerek könyvet, melyből az érzéki szerelemnek oly megragadó s az intellektualitás finom fátyolán át is mélyen spontán kifejezése szólna. Finom és átszellemült érzékiség reagál itt minden érzéki benyomásra, oly érzékenyen és hajszálfinoman mint a legdrágább műszer, a legcsekélyebb ingerekre is a reakció végtelen változatosságát tudván kifejteni. (Van egy verse, a legszebbek közül, Változatok szemjátékra a címe, ahol egy ismeretlen leány egyszerű látása, tekintete az érzelmeknek egész zenei skáláját, futamait váltja ki a költő lelkéből.) S a tudatosság, a sötét és hitvány gyökerek tudata nem hűti le az érzést, az érzékenységet: inkább aláfűti valami keserű izgalommal, a céltalanság és moráltalanság e sötét és mindig jelenlevő belátásával, amelytől a vágyak színei csak annál sötétebben és parázslóbban égnek. Olykor szinte tragikussá izzik ez a színezés, az ösztön mindenhatósága, a küzdelmeink semmisége keseredik a vers mélyein: mint a gyönyörű nádas-balladában:

«Gyere mellém. Úgyis minden hiába!»

Bár Ignotus e versekben az érzéki szerelem érzéseit tudatosan teljes amoralitásukban mutatja be, mégsem lehet könyvét erkölcstelennek mondani. Éppen ez a tudatosság menti meg az erkölcstelenségtől: nem erkölcstelen, mert fájdalom van benne.”

A kritika teljes szövege, még több Ignotus-vers a Költők az árnyékos oldalról c. portálon:

Válogatta, összeállította: Cseke Gábor

2020. július 31.

Szóljon hozzá!