A hasonló című vallomásos munkásszociológiai riportkönyv tényleges szerzője, Andrassew Iván író, újságíró ma lenne 67 éves. Ha nem viszi el öt évvel ezelőtt mindannyiunk rettegett betegsége. Pedig egy sikerült műtét után mindannyian reménykedtünk, akik ragaszkodtak hozzá: hogy megmenekül, felépül. De hiába.
1988-ban megjelent vallomásos riportjával állóvizeket kavart föl. Metsző őszintesége, társszerző riportalanyának kendőzetlen kitárulkozása azóta is iskola lehet leendő újságírók számára.
„Hőse”, Pál János ízig-vérig magyar proligyerek. Prolisorssal megáldva. És ezen nem változtat az sem, hogy egy ideig proletárdiktatúrának nevezett rendszerben élt, annak a gyermeke, kedvezményezettje volt. Talán ezért tudott érvényesen vallani életükről, vágyaikról, frusztrációikról… Szerzőre (aki barátunk volt) emlékezésünk mementója fejében a könyv kezdő fejezetét idézzük. (Kozmosz Könyvek, 1988)

Ötvenhatban jártam első osztályba. Roppant kellemes volt, hogy szétlőtték az iskolát. Másfél hónapig jártunk. Életemben akkor voltam először kitűnő. Utoljára is.
Angyalföldön laktunk, a Tripolisz mellett. Angyalföld és Újpest határán ilyen… kordételepek voltak. Ott cigányok laktak. Ötvenhatban egy marha nagy árvíz volt tavasszal. Oda költöztettek mindenkit, aki a Szúnyog-szigeten lakott.
Igen, a kordételepre. A régi istállóba. A lakásunk eleje rendes tégla volt. A háta mögött összedőlt egy istálló, amitől deszkával voltunk elválasztva. Anyám mindig azt figyelgette, mielőtt lefeküdtünk, hogy kiöntögesse a vizet, nehogy megfagyjon.
Állt ott több istálló is. Valamikor azok is cselédházak lehettek, mert volt egy hely a konyhának és több szoba. Mi egy ilyen szobában laktunk. Azt már modernizálták, mert volt vécénk meg vizünk. De sok helyen ez sem.
Kordételep. Igen, szabályos kordételep volt. A lovakat kipusztították, de az összes kétkerekű kordé ott maradt. Olyan roncstelepre gondolj, mint amilyen az autótemető, csak szekerekből. Állati jókat játszottunk ott.
Onnan hordott anyám Kőbányára, óvodába. Hatra járt melózni. Engem előbb leadott, ezért mi háromnegyed négykor indultunk hazulról. Nagy ló kölyök voltam, de a hátán cipelt.
Ott kukáztam a hátán mindig.
Egyszer a kezembe adott egy üveget. A reggelije vagy az ebédje volt benne, nem tudom már. De marha nagyot esett. Akkor ébredtem föl, Mikor már a földön voltunk, és az üveget így fogtam. Akkor már volt valami kis földrengés.
Igen, az az ötvenhatos földrengés. Egy főúri kastélyban volt az óvoda. Engem nagyon érdekelt. Gyönyörű szép, úszómedence meg minden. A földrengéskor leültettek bennünket szépen, libasorba a padokra. Nagyon jól szórakoztunk. Érdekes volt, ahogy a sok cserép, a játékok potyogtak a polcokról. Egyáltalán nem volt rémisztő.
Nem, az ötvenhatos események sem. Mondom, az iskolát szétlőtték, nem kellett járni. Nem nagyon szerettem ott lenni, mert az első nap megbugázták mindenemet. Úgyhogy hazamentem a holmim nélkül. Én jóhiszeműen azt hittem, hogy ha én ezt ide leteszem, akkor az holnap itt meg fog várni. Gondoltam én. Hát egy túrót! Eltűnt az egész.
Nagyon keveset kerestek a szüleim akkoriban. Anyám esztergályos volt, illetve akkor még elég sokáig fémcsiszoló. Komoly gondot jelentett az egyszeri vásárlás is. Mindent elvesztettem, újra meg kellett venni.
Amikor lövöldöztek, akkor egy kicsit megszeppentem. Ez is, az is meghalt, meg lelőtték a szomszéd Dodót. Szóval ezek a dolgok megrémítettek. Hogy hová tartoztak, azt nem tudom, meg azt se, hogy ki lőtte le őket. De arra emlékszem, ijesztgettek minket, hogy ne nagyon mászkáljunk el, mert elvisznek az oroszok Szibériába. Akkor én ezt egy az egyben el is hittem.
Minden álmom az volt… tudod, kétkilós bádogdobozokban állt a boltokban a cukorka. Mindig az volt bennem: ha egyszer nekem egy egész doboz cukrom lenne! Anyám mindig egy forintot adott. Azért öt dekát kaptam. Pont belefért a számba, és én bosszúból mindig megettem az egészet. Egyszerre.
Rabolgatták a közérteket. Rendre föltörték a környéken az összes üzletet. Először a férfiak odaálltak teherautóval. A kampót rá a redőnyre, egyesbe a motort… aztán bementek. Cigarettával, piával meg ami kellett nekik, megbuggyantották a kocsit. Aztán jöhettek az asszonyok arra, ami megmaradt. Ez így ment szabályosan. Elismert formája, szertartásos rendje volt az egésznek. Az asszonyok lisztet, cukrot meg ilyesmiket cipeltek.
Igen, pontosan úgy, mint az oroszlánoknál. Először a hímek, aztán a nőstények. Amikor az asszonyok is fölcuccoltak, akkor jöttünk mi, gyerekek.
És csodák csodája! Bemegyek a raktárba. A fapolcon semmi nem volt már, csak egy bádogdoboz cukorka! Megemelem: tele van! Magam elé tartva vittem, hogy lássa mindenki: nekem, Pál Jánosnak van egy egész doboz cukrom. Nekem már teljesült az életem vágya.
Egy dombon volt a bolt. Újpalotai útnak hívták azt, amelyiken mentem. Azóta ott építkeztek már, lehet, hogy átkeresztelték. Szóval megyek: tra-ra-ra-ra. Jön egy krapek velem szembe. Tra-ra-ra. UUMM! Egy akkora pofont kaptam, hogy azt sem tudtam, mi történt velem. A lényeg az, hogy elvitte a cukrot.
Belebetegedtem. Sírtam, de anyámnak nem tudtam megmondani, mi bajom van. Mert… megraboltak! Hatévesen! Borzasztó volt. Akkor éreztem először, hogy most kész vagyok, meghalok.
Aztán azért megvigasztalódtam. Akkoriban úgy osztogatták az élelmiszert, hogy beállt egy teherautó, és a tartalmát kiöntötték a földre. Például egy teherautónyi almát kiborítottak az utcára. Aki kapja, marja! Szedegettük, tömtem a bögyömet vele. Ez nekem nagyon tetszett.
Persze rettentő élményeim is voltak. Volt egy kis piac a Tomori utcában. Libákat dobáltak ki a ketrecekből. Az emberek szabályosan széttépték őket. Élve. A szerencsétlen gágogott. Megfogta valaki a fejét vagy a szárnyát, a másik a lábát… és tépték. Mindenütt vér meg loll. Az emberek úgy néztek ki, mint a farkasok.
Elrepült egy liba. Fene tudja, hogyan, de simán átrepült a tömegen. Mi, kölykök utána eredtünk. De mire leszállt, ott termett három-négy felnőtt, és azt is szétcibálták.
Ott, a kordételepen lehetett disznót tartani. Nekünk egyetlenegyszer volt… se azelőtt, se azután. A nagymama adott egy malacot, azt nevelgettük föl. Az apám már félt akkor, hogy elviszik. Párttag volt. Hát vágjuk le a disznót!
Az egyik hentes nagybátyám levágta. A közvetlen szomszédunkban lakott az első szerelmem, az Alvicz Jutka. Mi nagyon éltünk a disznóöléskor. Rettentően dolgoztunk, segítettünk. A kislány meg irigyelt minket, hogy milyen jó lesz most, van kaja bőven.
Apám velem küldte a kóstolót a nagybátyámnak. A Tripoliszban bujkált. Ott, ahova később nősült. Katona volt. Ávós. Egyszerű parasztgyerek, azt se tudta, mi az ÁVH. Behívták katonának, ávós lett és kész. Kék parolival. Bujkálva jöttek éjszakáról éjszakára egy-egy darabot. Nagyon meghagyták nekem a szüleim, hogy el ne dumáljam senkinek. Hát én tartottam is a számat.
Elindultam a kóstolóval. Mentem a Tripolisz felé. Van ott egy nagy nyárfasor. Egyszer csak láttam, hogy jönnek a harckocsik. Újpestről,
Angyalföld közepe felé. Rettentően megijedtem. A lánckerék fölött, a kis platókon kétoldalt ültek az orosz katonák. Tudtam, hogy el kell bújnom, mert megesznek, vagy elvisznek Szibériába. Rohantam egy darabig a kosarammal, de nem bírtam sokáig, mert elég gyorsan jöttek. Beálltam egy fa mögé. Csak megmenekülök valahogy!
Hátrafelé nézett az az orosz katona, és leugrott a harckocsiról. Kegyetlenül megijedtem. Na, most megfog engem! Jött felém. Majdnem kopaszra nyírták, és istentelenül kerek feje volt meg kalácsképe. Adott két szem almát, és elszaladt a harckocsi után. Hát ez volt az én első szibériai utam. Sokáig, ha orosz katonáról volt szó, mindig az a két alma jutott eszembe. És azután, hogy… dicsőséges… meg minden, szóval én hittem, hogy ezek szeretik a gyerekeket.
Az Újpalotai út mellett volt a régi újpesti temető. Ma lakótelep van a helyén. Azt elbarikádozták, hogy az oroszok ne tudjanak átmenni Újpestre. A sorompót le, egy csomó vagont összetorlaszoltak az átkelőhelyen. Ivánék viszont át akartak menni. Szétlőtték az egész hóbelevancot. De a vagonok tele voltak áruval. Már lényegében semminek nem volt értéke. Kiszóródva a rengeteg lábos. Elviszek kettőt, de ötvenet minek vinnék? Voltak ott vadonatúj bödönök is, de nem kellettek senkinek.
Akkor már nem volt só vidéken. Öreganyám írt, hogy kellene. Hegyekben állt a szétlőtt vagonok mellett. Az első eső elintézte volna. A faterom megrakott egy hátizsákot, és elindult az öreganyámhoz.
Szerencsére, mert amíg úton volt, két krapek kereste. Később aztán ki is végezték őket. Összeszedték azokat, akikről tudták, hogy kommunisták… rendszerpártiak… vagy nevezzük őket bárminek.
Apám is megjárta a hadak útját, mert ült sitten ő is ötvenegyben vagy ötvenkettőben. Lehúzott egy évet… vagy mennyit. Nem tudom pontosan, mert erről nekem soha nem beszélt. És most már nem is fog, mert kilenc éve meghalt.
Elvitte a sót. Vagy három napig járta az utat a közlekedés miatt. Ez mentette meg az életét. Úgy-ahogy megúszta az egész család épségben. Az ávós nagybácsi se került föl a fára.
Akkor láttam először akasztott embert. Igaz, azóta se. Katonaruhában lógott a villanydróton az a férfi. És a feje kék.
Hát ötvenhatból ennyi, ami megmaradt…