Nászta Katalin: Mutatvány (2)
Nem hozom le a csillagot
hisz beporozod, nem ügyelsz rá
csak látni hagyom, ne vakon
kövess, járj fénye nyomán
a minden ösvényén járok
nem mossa el
tenger, sem szél, sem homok
így vagytok vele mind
kik engem követni mertek
senki el nem veheti
amit belőlem nyertek
a sötétből kijössz a fényre
pondrók iszkolnak likaikba
mikor meglátnak s felismernek
nem fenyegetlek véremen váltott
szavam kardéles tisztasága
választja el a sötétségtől
a világosságot
bennem nyer értelmet minden
s mindenki, aki „én vagyok”
mert feltámadtam
s újratámadok!
Pilátus-kezek
Ó, hogy rejtőzik a költő!
Széttépnék az emberek,
ha vágyait kitárná:
lásd, belül remeg.
A festő hiába festi meg
szerelmét meztelen.
Megfejtheti valaki?
Takarja lényegét a test.
Itt a vese a hűség helye.
Ez meg a szív, a vágyaké.
Epe, mérgek hordozója.
Erekben volna az élet.
Ne bántsd, aki megesett!
Bűne juttatta torra
rokonok Pilátus-kezeit
a halál mossa.
Csak karcolásait mutatja,
repedéseket a falon.
A görbület enyhe íve látszik,
nem, amit rejt a nyom.
Kitakarod, felfejtheted
festményeinek kárpitját –
titka töredezett,
villanó szikra-minták.
Nincs megnyugvás, újra
nekimegyünk a falaknak
add meg magad, ribanc csoda
mutasd ágyékodat!
Nem számít vér, genny, se átok.
Évezredek vajúdnak most.
Vége lesz háborúknak –
Megszülöd magzatod.
(A szerzőnek nemrég a Pannon Írók Társasága kiadásában megjelent, Felvágott szívvel c. verseskötetéből)