Elekes Ferenc: Egy tekintet éghajlata (20)

Botlásaim Feriföldön

Egy tapodtat sem tudnék most tovább menni anélkül, hogy a legelső botlásomat meg ne említsem. Feriföldön. Ennek a botlásomnak pedig maga a földrajz volt a kiinduló pontja. Mert az én birodalmam földrajzilag nem volt a környék legalkalmasabb helye a kormányzásnak. Negyed részét körbe vette a Nyikó pataka. Annak természete bolondabb volt az Ida bolond­­­ságainál. Csak gondolt egyet a patakunk, s elárasztotta vizével az egész birodalmat, sőt, a szomszédos országokat is. Le, egészen alszegig. Volt olyan esztendő, hogy apám háromszor is elültette a kukoricát, s a víz háromszor öntötte el a mi kertünket. Minden évben pontosan május tizenkettedikén ültette el a kukoricát, ahogy az szokás, de volt eset, még júniusban sem kelt ki a harmadik ültetés.
Hányszor tárgyaltuk meg apámmal, milyen jó lenne a szomszéd faluban, Medeséren lakni. Mert ugyan ez a Medesér csak egy jó hajításnyira van tőlünk, de olyan jóságos hegyek veszik körül azt a falut, hogy a májusi cseresznyék épebbek ott és szebbek, mint a leányok orcája. Nem is beszélve arról, hogy Medeséren a dió is megterem. Minden esztendőben. Nálunk kifagynak a diófák. Nincs dió. És az én legelső botlásom pontosan a dió miatt következett be. Feriföldön. Mert anyám Segesvárról hozatott diót, s hogy az Idánk orvoslását munkával folytassa, elővett egy fél zsák diót. Hogy azt törje meg. Mármint a mi Idánk. És gondosan szedje ki a dió belét. Mert drága a dió.
Anyám nem szólt nekem, hogy segítsek Idának, csak annyit, hogy adjak neki egy jó kala­pá­csot. Nem szólt, mert tudta jól, hogy én a paszuly válogatásánál is bonyolultabb és idegölőbb munkának tartom a diótörést. Adtam hát egy jó kalapácsot Idának, s ott is hagytam, hogy törje a diót a mi szegény Idánk. Aztán egy kis idő múlva megsajnáltam, s elővettem magamnak is egy kalapácsot. És leültem melléje. Hogy legalább beszélgessünk. Mondom Idának, azért jó nevet adtál te ennek a birodalomnak. Mert ha például angol turisták látogatnak meg minket, akkor nem kell kínlódnunk a birodalmunk nevének lefordításával. Azt mondjuk, Feriland. Így máris érteni fogják, mi az a Feriföld. És nem is csúnya az a szó, hogy Feriland. Talán még szebb is, a Feriland, mint a Feriföld.
Amint kiejtettem azt a szót, hogy Feriföld, megjelent anyám és azt kérdezte, miféle Feri­földről beszélgetünk mi ketten Idával. Ilyen gyorsan még soha nem váltott az agyam, mert azonnal azt válaszoltam anyámnak, hogy Fedák Sári szeretőjéről, Molnár Feriről váltottunk néhány szót. Mert az a Molnár Feri azért roppant érdekes ember volt. Talán a legjobb író ezen a földön. Így aztán szépen elboronáltam a Feriföldet Molnár Ferivel, s a földdel is. Anyám csodálkozott, hogy én a diót töröm, de a mi Idánk is meglepődött az én találékonyságomon.
De nem csak meglepődött, hanem még szemrehányást is tett azért, hogy minek kellett nekem hazudnom anyámnak. Mert ő elő sem hozta Fedák Sári nevét. Mondtam Idának, nem baj. Sőt, az lenne jó, ha ő is ritkábban emlegetné a Fedák Sári nevét. Mert minél ritkábban ejti ki a Fedák Sári nevét, anyám annál gyakrabban gondol arra, hogy jól találta ki a bolond emberek­nek munkával való gyógyítását. Erre a mi Idánk fejét csóválva mondta, mi ketten nem abban állapodtunk meg, hogy neki ki kell gyógyulnia a bolondságából. Mert ő a közvélemény előtt meg akar maradni bolondnak. Az a kettőnk titka, hogy ő tulajdonképpen normális. Mint más.


(Folytatjuk)

2020. augusztus 3.

Szóljon hozzá!