/Évfordulós merengés/

A magyar publicisztikai és történeti évadok kétségtelenül kiemelt főszereplője idén (s vélhetően egyik meghatározó emlékezeti momentuma lett és lesz is még egy ideig) a Trianon-tematika. De az emlékezet-konstrukciós háborúk, narratív ütközetek között is elvész olykor ami az első világháború centenáriumának kapcsán a retro-spektrumot, a visszatekintés feladatát és az emlékezés gesztusát erősíti, semmi esetre sem véletlenül…, de sajnálatosan. Ezek ugyanis maguk az Emberek. A hősök, a vétlenek, a hátországiak, a táborba zártak, a sebesültek, a rokkantak, a túlélők is. A Nagy Háború évfordulójára egymást követően jelennek meg az áttekintő-összegző elemzések és új szemléletű monográfiák, történelmi blog indul a hálózati közlésfelületen a bűvös címmel (A Nagy Háború blog), ahol naplók, fényképek, adatok, történeti képzetek, historiográfiai és fotógyűjteményi attrakciók vegyítik a „tényeket” az emlékezéssel, a közlést a révedezéssel, a másképp-értelmezést a többrétegű olvasattal. E narratívák között sem föltétlenül „tisztán” válik el a rigiden eseményközlő felfogás és a legkülönfélébb „történeti kontextusban” vagy nemzeti fejlődés-folyamatban taglaló szakmunkák sora. De miképp azt egy sor irodalomelméleti vagy közléstörténeti munkából is jól tudjuk: a háborúk közben, a csaták és fegyvertények, hátországok és frontok, viadalok és veszteségek közepette sem okvetlenül „hallgatnak a múzsák”. Az alábbi sorokban épp ennek egyik példáját hadd hozom föl illusztrációként, jóllehet immár fél évtizeddel ezelőtti forrásra támaszkodva, de ezzel együtt sem túlságosan eltávolodva a centenáriumi alkalomtól, s még kevésbé az elbeszélhetetlenségek egyik elbeszélőjétől. Ez írásban most a főszereplő az elbeszélőmód egyik elbeszélője: Kőbányai János, kinek Az elbeszélhetetlen elbeszélés. Az első világháború a magyar irodalomban című kötetéből idézek föl izgalmas impressziókat. (A kötet adatai: Kőbányai János: Az elbeszélhetetlen elbeszélés. Az első világháború a magyar irodalomban. Múlt és Jövő, Budapest, 2014., 123 oldal.)

Kis könyv ez, visszafogottan akar történeti szakmunka lenni, de annál érdekesebben kóborol a háborúk idején mégis megszólaló múzsák felhőkakukkvárában. Első körben is arra ébreszt rá, amire nem minden nap eszmélünk, hogy ugyanis az elemző tekintet összegző szándéka révén egy sor olyan szépirodalmi művet lelhetünk meg a 20. század irodalmában, melynek témája a Nagy Háború, ám ezek könyvespolcra rendezett válogatását korántsem mindennaposan vagyunk képesek végigolvasni. S mert létezik regény meg elbeszélés, novella meg vers alakjában mutatkozó számos háborús világrajz, ezek megjelenítése (ha nem is szokványos, de lehetséges nézőpontokat, sőt kihívó olvasatát) kínálja a háborús és nemzeti emlékezet könyvtárában. S persze nem első alkalom, hogy visszaemlékező tónusban szólal meg kutatók, elemzők, értelmezők kórusa, sőt, a centenárium alkalmával indult el nemcsak az irodalomtörténet, hanem az irodalom-antropológia vagy a történettudományi áttekintés, illetve számos témakör között az első világháborút föltáró kollektív emlékezeti anyaggyűjtés, amelyet nem fölülír, hanem másképpen tálal a visszapillantó értékelést felmutató meglátások egyedi aspektusa. Még mielőtt messzire kanyarodnék a háborús próza, a csatadal, a hősi ének vagy emlékezeti fohászok vidékén, érdemes jelezni azt a lehetséges és kihívó nézőpontot is, melyben a társadalmi emlékezet és a populáris prózahagyomány lehetséges aspektusai a kultúrakutató, a narratív identitások meglétét specifikus aspektusból vizsgáló etnológus erről az emlékezeti és kommunikatív mélyvilágról figyelmünkbe ajánl: „Az egyik leglátványosabb változás a történeteknek a történelemmel, az időről szerzett tapasztalatokkal való összefonódásában érzékelhető. A folklorisztikai köztudat a 20. század közepén összefoglalta a népi emlékezet természetét és sajátosságait. Eszerint a népi emlékezet etnocentrikus, szelektív, anakronisztikus, esemény- és hősközpontú; alapját a ciklikus időképzet képezi; formai-műfaji kerete a történeti monda. Ma már jól látjuk, hogy a népi (populáris) emlékezet évszázadok óta igénybe vette az írásbeliséget, miáltal precízebb, időtállóbb és távolabbra kiterjedő történelemképet őrzött meg. A 19. század végétől a kommunikatív emlékezet mellett megjelentek a kulturális emlékezet rituális formái mint kitalált hagyományok (megemlékezési szertartások, évfordulós ünnepségek, az 1990 utáni évektől a településnapok). Az emlékezéstechnikák következtében az események térhez kötődnek (emléktáblák, emlékoszlopok, emlékünnepek) és materializálódnak (múzeumok, emlékszobákban kiállított tárgyak, képek, írott dokumentumok), az élettérben, a mindennapi életben szemlélhetők lesznek. A történelmi epizódot felidéző monda mellett megjelentek a terjedelmes narratívumok, a történelmek, amelyek több évszázad történéseit korszakokba szervezik” – írja ezt Keszeg Vilmos a 20. század történeteit narratívákba rendező egyik kísérletének tanulságaként. Majd ekképpen folytatja: „A terjedelmes narratívumok mellett olykor aprók is keletkeznek, figyelmet elkerülők, de mégis lényegesek. Ezek közt kiemelkedő helyet élveznek – egyre gyakrabban is mindinkább – a népi emlékezet térhez és időhöz kötött lenyomatai, „materializálódott” verziói, melyekben az érdekes narratívumok olyan világot hívnak életre, „amelyben a kiindulási állapotot a cél állapotba változtató cselekedet vagy esemény nem olyan nyilvánvaló, hogy valószínűleg megtörténjék a dolgok szokásos menete mellett”, ugyanis: „az érdekes történet többé vagy kevésbé, de mindenképpen eltér a mindennapi élet eseményeitől, vagy pedig új, sajátos nézőpontból jeleníti meg azokat. A történet ’érdekes’ volta eredhet a narrátori perspektívából, a szereplőnek tulajdonított tervekből és állapotokból, a ’megpróbáltatásokból és diadalokból’, a problémamegoldásból, a történet által megjelenített világ specifikumából, a történetnyelvtan szabályainak megsértéséből. Azonban hogy a létező sok-sok történet közül melyik és miért érdekes, illetve az is, hogy meddig érdekes, az korszakonként, társadalmanként nagyon eltér. A történet érdekes voltát a befogadó fedezi fel. Az érdekes történetek kiválasztása, valamint a történetek érdekessé tevése a történetmondás állandó törekvése” – írja végülis az egész 20. századi értelmezési folyamatról. (Lásd még számos rokon tematikával kiegészülve a Néprajzi Látóhatár 2013/4. számában, 6-11. oldal, )

(Teljes szöveg a Periszkóp portálon)