szegény kisgyermek deménypeti, kit ütöttek társai
a félelem szagát nem bírták, az szűkölt bennük is
értem rezdüléseid, nehéz így élni
kipofozták az aznapit, nem hagytak remélni

látni, a főnix szárnyalni kezd
haldoklása jegyét most rajzolja éppen
még ha kiber-falak is állnak körötte
áthasítja röptével, megmutatja
kit hisz, kit nem

nem az a lényeg
ismerni mindennek okát-miértjét
az útról ne térj le, ne hagyd magára ösvényed
mely nélküled árva, s lábad felsebzi
ha hosszú távollét után rálépnél –
utánad vágyik, forrón, ahogy kell
eszméletlen, így más nem is tudna

átnézem s látom fogynak a sorok
csökken a hosszuk s egészre vágyom
megírom tükörképét, mielőtt
elfogyna alólam az út s eltörne a lábam
soraim megnyúlt karjaival
remélem sikerül átölelnem téged
és téged és téged, s persze téged is

ki vagy te, ha nem vagy bevésve
senki szívébe
hogy felfoghasd végre önmagad
azokon a vastag falakon
amikre annyi nevet beírtak
de hiába lajstromoztak
ha sohasem érthettek
azt, aki vagy mégsem tudták kitörölni

ne sírj hát édes demény peti
ti se búsuljatok tamás meg gabi
nevetek nagy betűvel lesz felírva
azokéval együtt kiket szerettetek,
senki soha le nem szedi onnan
így kerek egész ő is veletek
– halleluja, nem? – Halleluja!

2020-07-16