Hat-hétéves koromban,
mikor már tudtam burjánt szedni,
vizet hozni a pléhkannában,
nagyanyám vitt ki mindig a temetőbe,
ahol két kisded gyermeke pihent
a futórózsák alatt.
Aztán, mikor teste melléjük került,
egyedül már nem mentem ki
a fehér márvánnyal szögelt
domboldalra –
miért is mentem volna ,
mikor ő itt maradt ?
Minden kalácsdagasztáskor fogja a kezem,
tépi ujjaimról a foszlós tésztát,
súgja, ki ne felejtsem belőle
a vaníliás cukrot,
s a mennyből az angyal is
az ő hangján szól minden évben,
mert nagyanyám van hozzám
a legközelebb :
valahol a bőröm alatt,
véremben felügyel élet-kötényesen,
hogy bennem is legyen valami,
amit szerethessek.