Sajátos érzésekkel néztem a Bélier-család című francia–belga vígjátékot (La famille Bélier, 2014, rendező Eric Lartigau), amely 2015-ben Európai Filmdíj jelölést kapott. Végre egy film, ami súlyos témáról szól úgy, hogy mégse rak ránk túl nagy súlyokat, hanem franciás könnyedséggel engedi felénk, mosollyal vizezve fel a szereplők helyzetének tömény nehézségét. Az ember kap levegőt közben, s csak néha szorul el a torka.
Magam is igy néztem – volna. De egy operaénekes édesanyjaként azért ennél érintettebben.
Aki belefog, ne várjon mélylélektant, szociológiai látleletet, elmerülést a fogyatékkal – ez esetben süketen – élők társadalmi boldogulásának kérdésében, habár ott van az is, a történet rokokó bájába csomagolva. Mindenki bontogassa kedve szerint, miközben megismerkedik a családdal, ahol csak a nagyobbik gyerek, a tizenéves Paula (Louane Emera) ép, szülei és testvére süketen élik egyébként láthatóan boldog életüket. Nem kis teher ez egy tinilánynak: köldökzsinór lenni a család és a halló-beszélő külvilág között. Helyettük telefonálni, egyeztetni a bankkal, tolmácsolni a nőgyógyásznál anyának, a családi farm ügyeit intézni apával, stb. De hát belefér, meg is szokta, mint ahogy a család is ezt a biztonsági kötelet, amelyen ott függeszkednek…
Paula az ő örök csöndbe zárt börtönük naponta nyiló kapuja.
Csakhát.… jön az énekfakt a bolondos, elkötelezett tanárral, aki felfedezi a lány tehetségét, ígéretes hangját, és arra biztatja, jelentkezzen Párizsba, folytasson ott zenei tanulmányokat…..Na jó, ez csodás, de nem erre lett ez a hang teremtve… gondolhatnánk, és gondolja is a család. Ez a hang a híd, amin naponta lépkednek, kikerülve a végső csöndbe pottyanást. Most lebontja, képes rá? Mi lesz velük?
Nemcsak nekik nagy dilemma ez, hanem a lánynak is. Hogy hogyan oldódik meg, azt szerintem gyakorlott filmnéző nagyjából kitalálja, mert a történet nem kíván különösebben eredeti lenni, és egy vígjátékhoz amúgy sem passzolna az unhappy end. Nem is ebben van a film fő erőssége.
Akkor mégis miben? Nekem először is a karakterekben, akik valahogy mind olyan szerencsésen vannak meg- vagy túlrajzolva, hogy csak gyönyörködöm bennük. Nem gondolom, hogy nagyon ilyenek lennének úgy általában az emberek, de jó lenne, ha ilyenek is lennének, hadd lehessen mindenkit kicsit szeretni, vagy csak kicsit nem. Kezdjük rögtön a süket szülőkkel, akik közül különösen az anya (Karin Viard) mókás és heves vérmérsékletű, bár ezt nehéz persze megítélni, hiszen amit hanggal, szavakkal nem tud kifejzni, azt heves mozdulatokkal teszi, amit mi, jól hallók, hajlamosak vagyunk mértéktelen hadonászásként megélni. A Papa (François Damiens) mindenesetre visszafogottabb, szóval azért van a mamánál temperamentum. A Papánál meg ambíció, különösebb „kizáratást” a társadalomból nem él meg, hiszen indul a polgármester választáson. Hogy ez túl van tolva, nem életszerű? Talán nem. De egy picit minden túl van tolva, hogy ne vegyük olyan komolyan, mert az életet sem kell mindig. Eljön majd annak is az ideje. Ebben a filmben is.
Az epizódszereplők is igazán kedvesek, például a vidéki énektanárságon fanyalgó zenetanár (Éric Élmosnino), aki nem győzi hangsúlyozni, a sors milyen méltatlan keresztjét viseli világszínpadokra termett vállán, amelyet nagy maestróknak kellene veregetnie a zeneértő közönség nem szűnő óvációja mellett. De azért teljes odaadással és kérlelhetetlen szakmai szigorrral ösztökéli Paulát, hogy legalább ő ne fecsérelje el a tehetségét. Vagy a kis vörös barátnő (Roxane Duran), aki már tanulja is a jelelést Paula testvéröccsétől (Luca Gelberg), és maga is kész némi szexuális alapismeretek oktatására – csak úgy grátisz, illetve a megválasztásáért kiscserkészártatlansággal/átlátszósággal kampányoló polgármester, és így tovább.
És néhány fontos jelenet. Az első talán az, amikor a család beül az iskolai koncertre, ahol Paula is fellép egy szerelmes duettben (azt mellesleg bizonyára mindenki sejti, hogy a partnere és ő, stb…). A rendezői szándék nyilván az, hogy átéljük, milyen lehet egy koncerten ülni egy nem halló embernek – ezért bár látjuk a fiatalokat énekelni, hallani nem halljuk. Furcsa, erőteljes a hatás – mert az ember valahogy nem gondol arra, hogy vannak, akik a zene semmihez sem fogható tápálálékától meg vannak fosztva. Zavartan és egyre csüggedtebben ülnek a szülők, mert egy dolog, hogy senki szavát nem hallom, de hát most a lányom énekel, és istenem, azt sem tudom, milyen is az: énekelni… Fájt őket ott látnom a többi, drukkoló-meghatott ember között, a süketség szkafanderében lebegve a zene nélküli űrben. Ezen a ponton eszembe jutott a számtalan előadás, amikor a lányom gyönyörű hangját hallgattam. Hirtelen (és először!) hasított belém a felismerés, hogy még sosem gondoltam arrra, hogy ezt megköszönjem – mármint hogy hallhattam és hallhatom.
A nálam kevésbé szerencsés Apa kevesebbel is beéri, sőt hálás érte. A lehetetlennel nem lehet harcba szállni: a zene birodalmába nincs belépés. De legalább bepillantani, megsimítani ezt a gyönyörűséges valamit, amitől a szomszéd mindig unott arca hirtelen megszelidül. Lehet-e a fület tenyérrel helyettesíteni? Ki tudja… Ember bizonyosan nem teheti. De az Apa azért odateszi a kezét Paula hangszalagjaihoz, hogy miközben a lánya csak neki elénekli újra a dalt, kicsit megértse, ami ott, a koncertteremben elérhetlen volt. Szép, szomorú jelenet – vagy inkább reményt adó – döntse el mindenki maga.
És végül a katarzis törvényszerűségeit követő iskolai felvételi, ahol Paula a családnak jelelve énekel, és a szeleburdi anya szeme megtelik könnyel. A jelrendszerek testvéri összefogásában mintha nem csupán a szavak, hanem a hozzá kapcsolt dallam titka is megnyilatkozna, feltárná magát.
Aztán – hiszen tudjuk: Paula elindul. Nem lehet másképp. Fel kell nőni. A családnak is. Nem látjuk, hogyan, de meg fog történni. Kettős szabadulás ez. Nem feláldozható senki sorsa a másikért. Nagyon hosszan lehetne erről is gondolkodni, de a film nem teszi meg, és szerintem minket sem akar erre ösztökélni. Az egy másik film lenne.
Ez a film nekem arról a felismerésről szól, hogy mi, halló emberek milyen szerencsések vagyunk. Mert hallhatjuk Mozart angyali muzsikáját, Beethoven Örömódáját, Piaf rekedtes-búgó sanzonjait, sétálhatunk Vivaldi tavaszában. Mi, akik szívnémaságra” születtünk, ahogy Illyés írja, megváltódhatunk az istenáldotta kevesek muzsikáját hallgatva. Kinyithatjuk a rádiót, megállhat a kezünkben egy pillanatra a főzőkanál, és csüggedt lelkünkben megdobbanhat a minden észszerűségen túli remény.
Hogy most hallgatnak a koncerttermek? Dehogy. Én már hallom őket. Nemsokára megtelnek.
Szóval, ne reménykedj, Covid – vagy legyen bármi is a neved!

Albert Csilla

A film megtekinthető az alábbi linken:

https://gloria.tv/post/AS7dnDF9MFat2GR1brC9azRXc

1. Katalin Nászta:
   2020. augusztus 7. 04:03

   Ezt a filmet meg kell néznem, ezekután! Köszönöm, Albert Csilla!

2. Albert Csilla:
   2020. augusztus 7. 07:20

   Én köszönöm a hozzászólást, kedves Kati

3. Berkes József:
   2020. augusztus 7. 09:12

   Elolvasva az írását, szinte megelevenedtek a szereplők. Beleéltem magamat a történésekbe, a család helyzetébe. Kíváncsi lettem, ezért este feltétlenül megnézem a filmet. Remélem ebben a technika is támogat. Köszönöm az ajánlást: Berkes József