Részlet a magyar nyelven 1947-ben megjelent riportkönyvből (IV. fejezet: Panicum és anyaméhfű. Fordította Gáspár Endre)

Augusztus 18-án, tizenkét nappal a bomba robbanása után. Kleinsorge atya gyalog indult a Noviciátusból Hirosimába, papírmasé-bőröndjével a kezében. Idővel arra a meggyőződésre jutott, hogy ez a bőrönd, amelyben értéktárgyait tartotta, valamilyen bűverővel byr, mióta a robbanás után tótágast állva talált rá szobája ajtajában, míg maga az íróasztal, amely alá elrejtette, szilánkokban hevert a földön. Most arra használta, hogy a Jézustársaság pénzét vigye benne a Yokohamai Bank hirosimai fiókjába, amely közben újra megnyílott félig elpusztult épületében. Egészében jól érezte magát ezen a napon. Igaz, hogy az apró sérülések, amelyeket elszenvedett, nem gyógyultak be három-négy nap alatt, mint a Noviciátus rektora megvizsgálásuk után teljes bizonyossággal ígérte, de Kleinsorge atya egy hét alatt jól kipihente magát, és úgy érezte, hogy ismét teljes erővel nekiláthat a munkának. Megszokta már a szörnyű képet, amely a városba vivő úton elébe tárult: a Noviciátus közelében elterülő nagy barna csíkos rizsmezőt, a még álló, de düledező házakat a város kültelkein, kitört ablakaikkal és darabokra tört cserepeikkel, aztán hirtelen a négy négyzetmérföldes barnásvörös foltot, amelyen úgyszólván mindent elsöpört és felperzselt az orkán, az összeomlott épületek sorát, amelyeket csak itt-ott szakított meg egy romhalmaz vagy téglarakás tetején elhelyezett kezdetleges közlemény („Hol vagy, hugom?” vagy „Mind megvagyunk. Toyoszakában lakunk.”), a csupasz fákat és kidőlt távírópóznákat, azt a néhány, belsejével kifordult, de még álló épületet, melyek mintha azért maradtak volna meg, hogy kiáltó ellentétképpen a körülöttük heverő romokra irányítsák a figyelmet (az Ipari és Tudományos Múzeum, amelynek kupolájából csak a csupasz acélváz maradt meg és olyan volt, mintha halottkémre várakozna, a Kereskedelmi Kamara modern épülete még a robbanás után is rideg, merev, hozzáférhetetlen tornyával, az alacsony, masszív városháza, a cifra bankok, amelyek egy megrendült gazdasági rend karikatúráinak hatottak) és az utcákon a közlekedés kísérteties maradványait, a sok száz összevissza görbült kerékpárt, a villamosok és autók meztelen roncsait, amelyek mintegy varázsütésre állottak meg. Az egész úton végig Kleinsorget az a gondolat fojtogatta, hogy mindezt egy szempillantás alatt egyetlen bomba vitte véghez.
Mire a város központjához érkezett, már nagyon fülledt volt a levegő. Elment a Yokohamai Bankba, amely egykori épületének földszintjén egy ideiglenes deszkabódéban folytatta működését, ott letétbe helyezte a pénzt, elkerült a misszió telke felé, hogy még egyszer megtekintse a pusztulást, aztán elindult, hogy visszatérjen a Noviciátusra. Mintegy félúton furcsán kezdte érezni magát. A varázslatos erejű, most már üres bőrönd egyszerre mintha fantasztikusan nehéz lett volna. Térde rogyadozott. Kegyetlenül fáradtnak érezte magát. Minden lelki erejét össze kellett szednie, hogy elvánszorogjon a noviciátusig. Nem tartotta érdemesnek, hogy gyöngeségéről a többi jezsuita előtt említést tegyen. De néhány nappal később, mikor misézni próbált, gyöngeségi roham lepte meg és hasztalan fogott neki háromszor is, nem volt képes folytatni a szertartást. Másnap reggel aztán a rektor, aki minden nap megnézte Kleinsorge atya látszólag jelentéktelen, de behegedni semmiképpen sem akaró sérüléseit, meglepetten kérdezte: – Mit csinált ezekkel a sebekkel? – A sebek ugyanis hirtelen szétnyíltak, dagadtak és gyulladásosak voltak.

Augusztus huszadika reggelén, sógornője kabei otthonában, Nagatszuka közelében, Nakamura asszony, aki sem égési, sem más sérüléseket nem szenvedett, csak sokszor hányt azon a héten, mikor gyermekeivel együtt Kleinsorge atya és a többi papok vendége volt a Noviciátuson, fésülködés közben egyszerre észrevette, hogy haját csomóstól rántja ki a fésű. Mikor ugyanez másodszor is megtörtént, abbahagyta a fésülködést. De a legközelebbi három-négy nap alatt haja magától tovább hullott, úgyhogy végül is egészen megkopaszodott.
Ezentúl ki sem mozdult hazulról, elbújt az emberek szeme elől. Augusztus huszonhatodikán ő is, kisebbik leánya Myeko is rendkívül gyöngén és fáradtan ébredt. Nem is keltek fel aznap. Az özvegy fia és másik leánya, akik a bombázás alatt és utána is mindent vele együtt éltek át, változatlanul jól érezték magukat.
Körülbelül ugyanekkor – a napok múlását jóformán észre sem vette, olyan keményen dolgozott, hogy egy külvárosban kibérelt magánház egy részét ideiglenes istentiszteleti célokra berendezze – Tanimoto hirtelen rosszul lett, általános nagy fáradság és láz vett rajta erőt, úgyhogy ő is kénytelen volt lefeküdni egy barátja félig elpusztult házában, Usida külvárosában.
Ez a négy ember még nem tudta, hogy az a különös, szeszélyes betegség támadta meg őket, amely később sugárzásos betegség név alatt vált ismertté.

Szaszaki kisasszony állandó fájdalmakkal feküdt az Irgalom Istennőjéről nevezett iskolában Hatszukaicsiben, a Hirosimától délnyugatra eső negyedik villamosmegálló közelében. A belső fertőzés még mindig lehetetlenné tette, hogy bal alsó lábszárának eltört csontját helyreillesszék. Egy fiatal ember, aki ugyanabban a kórházban feküdt és vonzalmat kezdett érezni iránta, noha Szaszaki kisasszony állandóan a maga bajával volt elfoglalva vagy talán éppen azért, mert szánalmat érzett iránta, kölcsönadta neki Maupassant egyik könyvének japán fordítását. Igyekezett elolvasni egy-két elbeszélést, de legfeljebb négy-öt percig tudta figyelmét egyfolytában a könyvre összpontosítani.
A Hirosima környékén működő kórházak és segélyhelyek a bombázás utáni első hetekben olyan túlzsúfoltak voltak és személyzetük száma, egészségük állapotától és a kívülről jövő kétes segítségtől függően, olyan változó volt, hogy a betegeket folyton ide-oda kellett szállítani. Szaszaki kisasszonyt, akit már háromszor költöztettek (kétszer hajón), augusztus vége felé egy ugyancsak Hatszukaicsiben lévő műszaki iskolába vitték át. Mivel lába nem javult, sőt egyre inkább dagadt, az iskolában az orvosok úgy-ahogy bekötözték és szeptember kilencedikén kocsin elszállították a hirosimai Vöröskeresztes kórházba. Ez volt az első alkalom, hogy megnézhette Hirosima romjait; mikor utoljára vitték a város utcáin át, félig még eszméletlen volt. Noha többektől hallott már a pusztulásról, és fájdalmai még mindig nagyok voltak, a látvány elborzasztotta és megdöbbentette. De volt valami, amitől végigfutott rajta a hideg. A város omladékai fölött, a csatornákban, a folyópartokon, a cserepek és bádogtetők hulladékain, a megszenesedett fákon, mindenütt üde, eleven, buja, életkedvet árasztó növénytakaró zöldellt. Még az összeomlott házak alapjait is ellepte. Az omladékokat mindenütt burjánzó fű fedte és a város csontvázát valósággal elborították a virágok. A bomba nem csak hogy épen hagyta a növények föld alatti szerveit, hanem fokozta életerejüket. Mindenütt kék és sárga virágok voltak láthatók, hajnalkák, szarkalábak, liliomok, futókák, labodák, szezámok, a panicum sokféle fajtája és anyaméhfű. Különösen a központ körzetében a szenna hihetetlen bőségben tenyészett, nem csak az ugyanilyen fajtájú növényzet elszenesedett maradványai között, hanem ott is, ahol azelőtt nem volt található, a téglák hasadékaiban és az aszfalt repedéseiben. Valóban azt hihette volna az ember, hogy a bombával együtt rengeteg szennamagot dobtak le a városra.
A vöröskeresztes kórházban Szaszaki kisasszonyt Szaszaki doktor gondjaira bízták. Egy hónappal a robbanás után most már valamelyes rend uralkodott a kórházban, legalábbis a betegek, akik még mindig a folyosókon feküdtek, gyékényeken alhattak, és az első napokon teljességgel hiányzó gyógyszereket, ha nem is kellő mértékben, más városokból pótolták. Szaszaki doktor, aki a katasztrófát követő harmadik éjszakán tizenhét órát aludt otthon egyfolytában, azóta éjszakánként csak hat órát pihenhetett a kórházban egy gyékényen. Amúgy is csekély testsúlyából húsz fontot vesztett, és még mindig a kölcsönvett szemüveget használta.
Szaszaki kisasszonyt nemére és betegségére való tekintettel (és mint később elismerte, egy kicsit talán azért is, mert névrokona volt), Szaszaki doktor egy félig-meddig különszobának mondható helyiségben helyezte el, ahol akkor mindössze nyolc beteg feküdt. Alaposan kikérdezte és hibátlan, kicirkalmazott németségével, mert összes bejegyzéseihez ezt a nyelvet használta, rávezette a beteglapra: Mittel grosse Patientia in gutem Ernöhrungszustand Fraktur am linken Unterschenkelknochen mit Wunde; Anschwellung in der linken Unter schenkelgegend. Haut und sichtbare Schleimhöute mössig durchbintei und kein Oedema, megjegyezve, hogy a középtermetű beteg általános egészségi állapota kielégítő, bal alsó lábszárán nyílt törés volt megállapítható, alsó lába meg volt dagadva, bőre és látható nyálkahártyái több helyen petechiák nyomait mutatták, tehát rizsszem vagy szójabab nagyságú vérfoltokat; feje, szeme, torka, tüdeje és szíve nem mutatott rendellenességeket, de láza volt. Az orvos szerette volna a törést helyreigazítani és az eltört lábat gipszbe tenni, de a gipsz régen elfogyott, így hát csak lefektette egy gyékényre, aszpirint rendelt a láz ellen, továbbá érbe adandó szőlőcukrot és szájon keresztül beveendő diasztázét a rosszul tápláltság ellen (amely egészen általános jelenség lévén, a beteglapra rá sem került). A különös tünetek közül, melyek a betegek nagy részén ebben az időben kezdtek mutatkozni, nála csak az említett véraláfutások voltak megállapíthatók.

(Folytatjuk)