Részlet a magyar nyelven 1947-ben megjelent riportkönyvből (IV. fejezet: Panicum és anyaméhfű. Fordította Gáspár Endre)

Fudzsii doktort még mindig üldözte a balszerencse, amely valamiképpen a vízzel volt kapcsolatos. Fukavában lakott, Ikuma nyaralójában. A ház az Ota folyó lankás partjához simult. Betegsége itt látszólag javult és a külváros egyik rejtekhelyén megtalált gyógyszerekkel már kezelni is kezdte a környék hozzá forduló menekültjeit. Némely betegénél különös tüneteket fedezett fel, amelyek a harmadik vagy a negyedik héten mutatkoztak, de nem tehetett egyebet, mint hogy bepólyálta a sérülésekből és égésekből származó sebeket. Szeptember elején tartósan esősre fordult az idő. A folyó megdagadt. Szeptember tizenhetedikén felhőszakadás és tájfun következett, és a víz egyre magasabbra emelkedett medrében. Okuma és Fudzsii doktor nyugtalankodni kezdett, és egy parasztházba költözött, feljebb a hegyen. (Lenn Hirosimában az áradás folytatta azt, amit a bomba abbahagyott – hidakat sodort el, amelyek túlélték a vihart, utcákat árasztott el, elmosta a még épen maradt épületek alapzatát, és tíz mérföldnyire nyugat felé az Ono-hadikórház, ahol a kyotoi Császári Egyetemről kiküldött szakemberek tanulmányozták a betegek utóbántalmait, hirtelen szép fenyvesekkel benőtt hegyoldalon lecsúszott a beltengerbe, úgyhogy a kutatók a rejtélyes betegségben szenvedő betegekkel együtt a vízbe fúltak. A vihar elültével Fudzsii doktor Okuma urral lement a parthoz és megállapította, hogy Okuma házát teljesen elvitte a víz.

Mikor közel egy hónappal az atombomba ledobása után olyan sokan betegedtek meg hirtelen, kellemetlen hírek kezdtek keringeni és eljutottak Kabe-ba is, abba a házba, ahol Nakamura asszony feküdt kopaszon és betegen. A hírek szerint az atombomba valamilyen mérget hagyott Hirosimában, amely még hét évig halálos párát fog magából lehelni. Ez idő alatt senkinek sem szabad oda mennie. Ez különösen felizgatta Nakamura asszonyt, akinek eszébe jutott, hogy egy zavaros pillanatban a robbanás reggelén a szó szoros értelmében vízbe dobta egyetlen megélhetési eszközét, a Szankoku-gyártmányú varrógépet, amely ott maradt az összedőlt ház előtt levő cementmedencében. Most természetesen már nehéz volna onnan kiemelni. Mindeddig Nakamura asszony és rokonai egykedvű belenyugvással vették tudomásul az atombomba hatásait, de ez a kósza hír olyan gyűlöletet és haragot gerjesztett bennük az amerikaiak ellen, melyhez foghatót az egész háború folyamán nem éreztek.
Japán fizikusok, akik sokat tudtak az atomrombolásról (egyiküknek ciklotronja is volt), aggódtak a Hirosimában még mindig tapasztalható sugárzás miatt, és augusztus közepén, nem sokkal azután, hogy Truman elnök nyilatkozott a ledobott bomba természetéről, eljöttek a városba, hogy vizsgálatokat végezzenek. Első dolguk az volt, hogy nagyjából meghatározták a robbanás központját, amit azzal értek el, hogy megfigyelték, melyik oldalon szenesedtek el a távírópóznák a város szíve körül; a Gokoku-szentély torii kapujában állapodtak meg, a Csugoku-körzet főhadiszállásának gyakorlóteréhez közel. Innen kiindulva Lauritsen-féle elektroszkópokkal északi és déli irányban haladtak tovább: ezek a készülékek egyaránt érzékenyek a béta-részecskék és a gamma-sugarak iránt. Mint kiderült, a radioaktivitás a torii közelében, ahol a legnagyobb volt, 4,2-szerese volt az ultra-rövidhullámok átlagos természetess „szivárgásának” a körzet talajához viszonyítva. A tudósok azt is észrevették, hogy a bomba villanása a betont világos-vörösesre színezte át, a gránitfelületeket lehántotta és több más fajtájú építőanyagot elégetett, aminek következtében a bomba helyenként otthagyta a fényétől előidézett árnyékok lenyomatait. Így a szakértők például ráakadtak arra a permanens árnyékra, amelyet a Kereskedelmi Kamara négyszögletes tornya vetett a Kamara épületének tetőzetére, kétszázhúsz yardnyira a hozzávetőleges középponttól; találtak még árnyékot a Jelzálogbank kilátóján (2050 yard), a Csugoku villamosművek tornyán (800 yard), egy továbbit, amelyet egy gőzpumpa szivattyúja vetett (2630 yard) és néhányat a Gokoku-szentély gránit sírkövein (385 yard). Ezeknek és más ilyen árnyékoknak az őket előidéző tárgyakkal való háromszögelése után a tudósok arra a megállapításra jutottak, hogy a pontos középpont egy, a toriitól százötven yardnyira és az egykori Shima-kórház romjaitól néhány yardnyira délkeletre eső pont. (Néhány bizonytalan emberi árnyképet is találtak, és ezek tápot adtak bizonyos híreszteléseknek, amelyekben a képzelet összekeveredett a valósággal. Az egyik ilyen történet szerint például egy létráján álló mázoló reliefszerűen megörökítődött a banképület kőhomlokzatán, ahol éppen dolgozott, abban a pillanatban, amikor ecsetét a festékesvödörbe mártotta; egy másik legenda úgy tudta, hogy egy férfi és szekere a Tudományos és Ipari Múzeum közelében lévő hídon, majdnem pontosan a robbanás középpontjában, domborművű árnyékként rögzítődött abban a pillanatban, mikor felemelt ostorával éppen rá akart ütni a lovára.) A tényleges középpontból keleti és nyugati irányban továbbhaladva, a tudósok szeptember elején új méréseket eszközöltek, és a legnagyobb kisugárzás, melyet ezúttal találtak, 3,9-szer volt erősebb a természetes „szivárgásnál”. Mivel a természetes „szivárgásnál” legalább ezerszerte nagyobb sugárzás kellene ahhoz, hogy az emberi szervezetben komoly elváltozásokat idézzen elő, a tudósok kijelentették, hogy a Hirosimában való tartózkodás semmi veszéllyel nem jár.
Mihelyt ez a biztató hír eljutott abba a házba, ahol Nakamura asszony rejtőzködött, de mindenesetre röviddel azután, hogy haja újra nőni kezdett, a családnak az amerikaiak elleni gyűlölete is alábbhagyott és Nakamura asszony elküldte sógorát, hogy kerítse elő a varrógépet. Az még mindig a medencében volt, és mikor elhozták, Nakamura asszony kétségbeesetten állapította meg, hogy egészen elrozsdásodott és használhatatlanná vált.

Szeptember első hetének végén Kleinsorge atya még mindig 39 foknál magasabb lázzal feküdt a Noviciátuson. Mivel állapota egyre romlott, rendtársai elhatározták, hogy elküldik Tokióba a Nemzetközi Katolikus Kórházba. Cieslik atya és a rektor elkísérték Kobeig, ahonnan egy jezsuita utazott vele tovább, egy kobei doktor üzenetével a nemzetközi kórház főnökasszonyához: „Kétszer is gondolják meg, mielőtt ennek az embernek vérátömlesztést adnak, mert atombomba-pacienseknél egyáltalán nem vagyunk biztosak benne, vajon a tűszúrás nyomán keletkező vérzés elállítható-e.”
Mikor Kleinsorge atya megérkezett a kórházba, ijesztően sápadt és gyönge volt. Panaszkodott, hogy a bomba tönkretette az emésztését és azóta folyton altesti fájdalmai vannak. Fehér vérsejtjeinek száma háromezer volt (a normális szám öttől hétezerig terjed), rendkívül vérszegény volt és láza elérte a 40 fokot. Egy orvos, aki nem sokat tudott ezekről a különös jelenségekről – Kleinsorge atyán kívül csak nagyon kevés atombeteg került Tokióba – meglátogatta és nagyon bizakodóan nyilatkozott előtte állapotáról. – Két hét sem telik bele, s hazamehet – mondta. De mikor kiment a folyosóra, a főnökasszonynak odasúgta: – Meg fog halni. Ezek a bombások mind meghalnak, majd meglátja. Egy-két hétig húzzák, aztán meghalnak.
Az orvos a rendesnél bővebb táplálkozást írt elő Kleinsorge atyának. Három óránként belediktáltak néhány tojást, húslevest és amennyi cukrot csak magához tudott venni. Vérszegénysége ellen vitamint adtak neki, vas és arzén pilulákat (Fowler-féle oldatban.) Betegségének lefolyása megcáfolta az orvos mindkét jóslatát: nem halt meg, de nem is épült fel két hét alatt…
Mihelyt állapota javult, remekül kezdte érezni magát. Hirosimában egy volt a sok ezer szenvedő közül. Tokióban különleges eset volt. Amerikai katonaorvosok jöttek tucatjával, hogy megfigyeljék. Japán szakértők kérdéseket intéztek hozzá. Egy újságíró interjút csinált vele. Egyszer a rossz jósnak bizonyult orvos is meglátogatta és azt mondta: – Ezek az atombomba-esetek egyszerűen kiismerhetetlenek.

*

Nakamura asszony még mindig betegen feküdt Myekoval. Mindketten továbbra is rosszul érezték magukat, és noha Nakamura asszony gyanította, hogy betegségének oka a bomba, sokkal szegényebb volt, semhogy orvost hivathasson, így tehát sohasem tudta meg pontosan, hogy miről van szó. Minden kezelés nélkül, csupán a fekvéstől lassanként jobban kezdték érezni magukat. Myeko haja is részben kihullott, és karján apró égési seb volt, amely hónapokig nem gyógyult. Tosio, a fiu és Yaeko, a nagyobbik lány láthatólag jól érezte magát, noha ők is elvesztették hajuk egy részét és időnként fejfájásról panaszkodtak. Tosionak még mindig nyomasztó álmai voltak, mindig a tizenkilencéves műszerésszel, Hideo Oszakival kapcsolatban, akiben hősét látta és aki a bombának esett áldozatul.

A majdnem 40 fokos lázzal küzködő Tanimotonak sok baja volt a temetésekkel, hogy plébániája halottjainak megadja a végtisztességet. Azt hitte, hogy csak a megfeszített munka csigázta el, de mikor a láz néhány nap mulva sem akart alábbhagyni, orvost hivatott. Az orvos túl volt halmozva munkával, nem jöhetett el hozzá Usidába, hanem ápolónőt küldött maga helyett, aki a tünetekben a sugárzásos betegség enyhébb formáját ismerte fel és időről-időre eljött hozzá, hogy B1 vitamin injekciókat adjon neki. Egy buddhista pap, akivel Tanimoto jó ismeretségben volt, meglátogatta és annak a nézetének adott kifejezést, hogy a „moxibustio” könnyebbséget szerezne neki; a pap megmutatta a lelkésznek, hogyan alkalmazza ezt az ősi japán gyógymódot, amely abban áll, hogy egy köteg moxa nevű stimuláló füvet a beteg ütőerére helyeznek és meggyujtják. Tanimoto úgy találta, hogy minden moxa-kezelés egy időre csökkenti a lázat. Az ápolónő azt ajánlotta neki, hogy egyék minél többet, anyósa pedig néhány napos időközökben főzeléket és halat hozott neki az onnan húsz mérföldre levő Csuzuból, ahol lakott. Egy hónapot töltött ágyban, aztán tíz órát utazott vonaton, hogy elmenjen apja házába Siko-kuba. Itt még egy hónapig pihent.
Szaszaki doktor és a vöröskeresztes kórházban dolgozó kollégái figyelték az eddig sohasem tapasztalt betegség lefolyását és végre kialakítottak róla egy elméletet. Megállapították, hogy három stádiuma van. Az első stádium már lezajlott, mielőtt az orvosok rájöttek volna, mit kell tenniük az új betegség ellen; ez a stádium a test közvetlen visszahatása volt a bombázásra abban a pillanatban, mikor a bomba neutronokra, béta-részecskékre és gammasugarakra bomlott. A látszólag sértetlenül maradt emberek, akik az első órákban vagy napokban olyan titokzatos módon haltak meg, ebben az első stádiumban pusztultak el. A középpont körül félmérföldes körzetben tartózkodó emberek kilencvenöt százaléka végezte így és ezen a körzeten kívül is több ezren. Az orvosok visszamenőleg megállapították, hogy noha ezek a halottak is többnyire égési és más sérüléseket szenvedtek, a testükbe behatolt sugarak ölték meg őket. Ezek a sugarak egyszerűen szétroncsolták a test sejtjeit, elsorvasztották a sejtmagot és áttörték a sejtfalakat. Sokan, akik nem haltak meg rögtön, hányást, fejfájást, hasmenést és lázat kaptak, amely több napig tartott. Az orvosok nem tudtak bizonyságot szerezni arról, vajjon ezeket a tüneteket részben a sugárzás vagy az idegrázkódtatás idézte-e elő. A második stádium tíz-tizenöt nappal a bombázás után állott be. Első tünete a haj kihullása volt. Ezt hasmenés és láz követte, amely sok esetben 40 fokig emelkedett. Huszonöt-harminc nappal a robbanás után a vérben mutatkoztak rendellenességek; a foghús vérzett, a fehér vérsejtek száma hirtelen leesett és a bőrön, valamint a nyálkahártyákon petechiák jelentek meg. A fehér vértestecskék számának süllyedése csökkentette a beteg ellenálló képességét fertőzésekkel szemben, ezért a nyitott sebek szokatlanul lassan gyógyultak és sok beteg torka és szája kisebesedett. A két döntő tünet, amelyre az orvosok a prognózist alapították, a láz és a fehér vértestecskék számának süllyedése volt. Ha a láz tartósan magas maradt, a betegnek nem sok esélye volt az életben maradásra. A fehér vérsejtek száma csaknem mindig 4000 alá esett; az a beteg, akinél ez a szám ezernél is kisebb volt, nem igen remélhette, hogy felépül. A második stádium vége felé, ha a beteg életben maradt, ugyancsak vérszegénység vagy a vörös vérsejtek csökkenése állott elő. A harmadik stádium akkor lépett fel visszahatásként, mikor a test igyekezett leküzdeni a betegséget, például mikor a fehér vérsejtek száma nemcsak hogy ismét elérte a normális színvonalat, hanem ennél jóval magasabbra emelkedett. Ebben a stádiumban is sok beteg belehalt a szövődményekbe, így nevezetesen a mellüreg fertőzéseibe. Sok égési seb úgy hegedt be, hogy a keloid-daganat néven ismeretes gumiszerű vörös sarjadzás keletkezett rajta. A betegség tartama változó volt, a beteg testalkata és a behatolt sugarak mennyisége szerint. Némelyik áldozat egy hét alatt felgyógyult, mások hónapokig kínlódtak.
Mikor a tünetek kialakultak, nyilvánvalóvá lett, hogy egyik-másik a Röntgen-sugarak túladagolásának hatásához hasonlít, és az orvosok erre a hasonlóságra alapították a teóriát. Májkivonatokat adtak az áldozatoknak, vérátömlesztést és vitaminokat, különösen B 1 vitamint. A műszerek és gyógyszerek hiánya nagyban megnehezítette munkájukat. A szövetséges nemzetek orvosai, akik a kapituláció után jöttek, nagyon hatásosnak találták a plaszmát és a penicillint. Mivel a vér összetételének elváltozásai csakhamar a betegség jellemző tényezőjének mutatkoztak, a japán orvosok elméletet alakítottak ki az utóbetegség székhelyét illetően. Azt gondolták, hogy a robbanás időpontjában a testbe behatolt gammasugarak radioaktívvá tették az áldozatok csontjában levő foszfort és ez a maga részéről béta-részecskéket bocsátott ki magából, amelyek, ha nem is tudták átütni a húst, behatoltak a csontvelőbe, ahol a vér képződik, és fokozatosan szétroncsolták azt. Akármi volt is az oka, a betegség meglepő és érthetetlen eltéréseket mutatott. Nem minden betegen voltak ugyanazok a tünetek megállapíthatók. Akik égési sebeket szenvedtek, meglehetős mértékben védve voltak a besugárzás előidézte betegségtől. Akik a bombázás után néhány napig vagy csak óráig nyugodtan feküdtek, kevésbbé voltak hajlamosak a megbetegedésre, mint azok, akik tevékenyek voltak. A szürke haj ritkán hullott ki. És mintha csak a természet védeni akarná az embert saját találékonyságától, a nemzőképesség ideiglenesen visszaesett; a férfiak magtalanok lettek, a nők idő előtt szültek, a menstruáció megszűnt.

---

(Befejezése következik)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ