Részlet a könyvből (IV. fejezet: Panicum és anyaméhfű. Fordította Gáspár Endre)

Fudzsii doktor az áradás után tíz napig az Ota folyó fölött, a hegyi parasztházban lakott. Aztán hallotta, hogy Kaitaicsiben, egy Hirosimától keletre lévő külvárosban üres magánklinika van. Ezt megvette. Nyomban odaköltözött és a hódítók tiszteletére angol táblát akasztott ki ezzel a szöveggel:

Dr. med. M. FUDZSII belgyógyász, a nemi betegségek szakorvosa

Mikor egészen felgyógyult sebeiből, csakhamar jól jövedelmező gyakorlatot épített ki és esténként szívesen látta magánál a megszálló hadsereg katonáit, akiket megvendégelt whiskeyvel és akikkel az angol nyelvet gyakorolta.

*

Szaszaki doktor prokainnal végzett helyi érzéstelenítés után október huszonharmadikán a genny eltávolítása céljából bemetszést végzett Szaszaki kisasszony lábán, mert az még tizenegy héttel a sérülés után is fertőzött volt. A következő napokon annyi genny képződött, hogy minden reggel és este tamponálnia kellett a sebet. Egy héttel később a beteg nagy fájdalmakról panaszkodott, ezért új bemetszést alkalmazott; november kilencedikén harmadszor is megnyitotta a sebet, huszonhatodikán pedig kitágította. Szaszaki kisasszony ez alatt az egész idő alatt folyton gyöngébb lett és teljesen elvesztette életkedvét. Egy nap az a fiatalember, aki Hatszukaicsiben a Maupassant-kötetet adta neki kölcsön, meglátogatta és elmondta, hogy Kyusuba megy, de ha visszajön, szeretné viszontlátni. A leány nem sokat törődött vele. Lába állandóan olyan dagadt volt és annyira fájt, hogy az orvos meg sem próbálta a csont visszaigazítását, és ámbár novemberben a Röntgen-felvétel azt mutatta, hogy a csontok állapota javult, a takaró alatt láthatta, hogy ballába csaknem három hüvelyknyivel rövidebb a jobbnál és befelé görbül. Gyakran gondolt arra a férfire, akivel azelőtt el volt jegyezve. Valaki elmondta neki, hogy visszajött a tengerentúlról. Sokat töprengett azon, vajjon mit hallhatott sérüléseiről, hogy nem látogatta meg.

*

Kleinsorge atyát december tizenkilencedikén elbocsátották a tokiói kórházból. Vonaton hazautazott. Útközben két nap múlva Yokogavanál, a Hirosima előtti állomáson Fudzsii doktor szállott be a vonatba. A két férfi a bombázás óta ez alkalommal találkozott először. Beszélgetni kezdtek. Fudzsii doktor azt mondta, hogy az apja halálának évfordulóján szokásos családi összejövetelre megy. Mikor élményeikről kezdtek beszélni, az orvos nagyon szórakoztatóan adta elő, hogy egyik lakása a másik után zuhant bele a folyóba. Aztán kikérdezte Kleinsorge atyát hogyléte felől, és a jezsuita beszámolt neki kórházi tartózkodásáról. — A doktorok azt mondták, hogy legyek óvatos — mondta. — Rám parancsoltak, hogy minden délután aludjam két órát.
Fudzsii doktor ezt felelte: — Nem könnyű dolog Hirosimában mostanában óvatosnak lenni. Mindenki lót-fut, mintha roppant mód el volna foglalva.
A szövetséges katonai kormány felügyelete alatt álló új városi elöljáróság megkezdte működését a városházán. A sugárzásos betegség különböző fokaiból felépült polgárok ezrével tértek vissza. November l-ig a nagyobbára a külvárosokban tömörülő lakosság száma elérte a 137,000-et; többet, mint a háborús maximum egyharmadát — és az elöljáróság mindenféle tervet dolgozott ki, hogy munkaerejüket felhasználja a város újjáépítésére. Embereket alkalmaztak az utcák megtisztítására és a vastörmelék összeszedésére, amelyet osztályoztak és nagy halmokba raktak a városháza előtt. Némelyek a visszatértek közül kunyhókat és házikókat építettek maguknak és a mellettük lévő kis földeket bevetették gabonával, de a város maga is négyszáz családi barakkot épített. A közüzemeket helyreállították, újra volt villanyvilágítás, megindult a villamos és a vízművek munkásai hetvenezer vízcsapot hoztak rendbe. Egy városépítő konferencia, amelyen tanácsadóként a katonai parancsnokság egy lelkes fiatal tisztje, John D. Montgomery is résztvett, mérlegelni kezdte, milyen város legyen az új Hirosima. Az elpusztított város főként azért virágzott — és volt csábító célpont —, mert egyike volt Japán legfontosabb katonai és közlekedési gócpontjainak és a császári parancsnokság székhelye lett volna, ha a szigeteket megszállják és Tokiót elfoglalják. Nagyobb katonai szervek most nem jöhettek számba, hogy a város életét felpezsdítsék. A konferencia tehát, miközben azt mérlegelte, miben álljon Hirosima jelentősége, bizonytalan kulturális és építési tervekhez folyamodott. Száz yard széles sugárutak létesítéséről beszéltek és komolyan gondolkoztak arról, hogy a katasztrófa emlékét nagy épületcsoporttal örökítik meg, amelyet a Nemzetközi Barátság Intézetének neveztek volna el. Statisztikusok összegyűjtötték a bomba hatására vonatkozó számokat. Arra a következtetésre jutottak, hogy 78,150 ember meghalt, 13,983 eltűnt és 37,425 megsebesült. A városi elöljáróság egyetlen tagja sem állította, hogy ezek a számok pontosak, noha az amerikaiak elfogadták őket hivatalosaknak — és amint a hónapok múltak és még mindig százával ásták ki a hullákat a romok alól, a Zempozsi-templomban, Koiban pedig ezrekre rúgott a hamvvedrek száma, amelyekért senki sem jelentkezett, a statisztikusok legalább százezerre becsülték azok számát, akik a bombázásban életüket vesztették. Mivel igen sokan úgy pusztultak el, hogy haláluknak több oka is lehetett, lehetetlen volt pontosan megállapítani, hány esetben idézte elő a halált ez vagy az az ok, de a statisztikusok becslése szerint 25 százalék közvetlenül a bombázás eredményeként halt meg, mintegy 50 százalék sérülések következtében és körülbelül 20 százalék volt a sugárzások áldozata. Az anyagi javakban előállott károk statisztikai felbecsülése már megbízhatóbb: 90,000 épület közül 62,000 pusztult el és további 6000 szenvedett helyrehozhatatlan károkat. A város szivében mindössze öt modern épület volt nagyobb tatarozás nélkül használható. Hogy csak ilyen kevés, ennek oka semmiesetre sem a japán építkezésben keresendő. Az 1923-as földrengés óta a japán építkezési előírások megkövetelik, hogy minden nagyobb épület tetőzete legalább 70 font megterhelést bírjon el négyzetméterenként, míg az amerikai szabályozás beéri 40 fonttal. Tudósok özönlöttek a városba. Egyesek közülük kiszámították, milyen erő volt szükséges ahhoz, hogy kimozdítsa a temetőkben a márvány sírköveket, felborítson huszonkettőt a hirosimai vasútállomáson álló negyvenhét kocsi közül, felszakítsa és elsodorja az egyik híd betonkövezetét és más említésreméltó teljesítményeket vigyen végbe. Megállapításuk szerint a robbanás kifejtette nyomás négyzet-yardonként 5.3 tonnától 8 tonnáig váltakozott. Mások kiszámították, hogy a középponttól háromszáznyolcvan yardnyira levő gránitsirköveken a csillámpala, melynek olvadási foka 900 Celsius, cseppfolyóssá lett; hogy a Cryptomeria japonica nevű fából készült távbeszélőpóznák a központtól négyezernégyszaz yardnyira megszenesedtek, amihez legalább 240 fok hőség szükséges; hogy a Hirosimában használt szürke agyagtéglák felülete, amelyeknek olvadási pontja 1300 fok, hatszáz yardnyi körzetben megolvadt; más maradványok és megolvadt anyagok vizsgálatából pedig az derült ki, hogy a bomba hősége a középpont körzetében legalább 6000 fok Celsius volt. A sugárzás további vizsgálatából, amelyhez többek között a tetőcsatornák és levezető csövek darabjainak tanulmányozása tartozott egészen a középponttól háromezerháromszáz yardnyira fekvő Takaszu elővárosig, más fontos körülményeket tudtak meg a bomba természetéről. Mac Arthur tábornok főhadiszállása rendszeresen törölt minden, a bombára vonatkozó közleményt a japán tudományos munkákban, de a tudósok számításainak eredménye csakhamar közismert lett a japán fizikusok, orvosok, kémikusok, újságírók és tanárok körében, sőt minden bizonnyal a még működő államférfiak és katonák között is. Sokkal előbb, mint az amerika közönség értesült volna róla, a legtöbb japán tudós és igen sok nem-tudós is megtudta a japán atom-fizikusok számításaiból, hogy Hirosimában urániumbomba robbant, Nagaszakiban pedig egy annál még átütőbb erejű plutóniumbomba. Ugyancsak megtudták, hogy elméletileg tízszer — sőt húszszor — nagyobb erejű bombák lennének előállíthatók. A japán tudósok azt is tudni vélték, hogy pontosan milyen magasságban robbant Hirosima fölött a bomba és hogy hozzávetőleg milyen súlyú volt a felhasznált uránium. Kiszámították, hogy még a Hirosimában alkalmazott kezdetleges bomba használata esetén is ötven hüvelyk vastagságú beton óvóhelyre volna szükség, hogy megvédje az embereket minden sugárzásos betegségtől. A tudósok ezeket és más részleteket, amelyeket az Egyesült Államokban bizalmas anyagként kezeltek, kinyomatták, sokszorosították és kis könyvekben forgalomba hozták. Az amerikaiak tudtak ezek létezéséről, de ha a megszálló hatóságok utána akartak volna járni és megakadályozni, hogy illetéktelen kezekbe jussanak, kénytelenek lettek volna csupán erre a célra hatalmas rendőri szervezetet fenntartani Japánban. Általában a japán tudósokat kissé mulattatta a hódítók erőfeszítése, hogy az atomenergia felhasználását titokban tartsák.

Ezerkilencszáznegyvenhat februárjának vége felé Szaszaki kisasszony egyik barátnője felkereste Kleinsorge atyát és megkérte, hogy látogassa meg a kórházban. A kisasszony egészségi állapota és hangulata egyre tovább romlott, az élet egyáltalában nem érdekelte már. Kleinsorge atya több ízben elment hozzá. Első látogatása alkalmával csak általános kérdésekről beszélt vele, de barátságos hangon, és nem említette a vallást. Mikor másodszor elment hozzá, Szaszaki kisasszony maga vetette fel a témát. Valamilyen katolikussal beszélhetett közben. Kereken megkérdezte: — Ha a maguk Istene olyan jóságos, hogyan engedheti meg, hogy az emberek így szenvedjenek? — Olyan mozdulatot tett, amely magába foglalta összezsugorodott lábát, a szobában fekvő többi beteget és egész Hirosimát.
— Gyermekem — mondta Kleinsorge atya — az ember helyzete ma nem olyan, amilyennek Isten akarta. Bűnével eljátszotta a kegyelmet — aztán magyarázni kezdte, mi az oka mindannak, ami történt.

*

Nakamura asszonynak tudomására jutott, hogy egy kabei ács faviskókat épít Hirosimában és havi ötven yenért adja őket bérbe, az akkori hivatalos árfolyam szerint 3.3 dollárért. Nakamura asszony elvesztette a részvényeiről és a háború alatt megtakarított pénzecskéjéről szóló elismervényeket, de szerencsére éppen néhány nappal a bombázás előtt felírta magának a számokat, a jegyzéket elvitte Kabeba, és mikor haja már annyira megnőtt, hogy emberek közé mehetett, elment Hirosimába a bankba, ott a tisztviselő azt mondta neki, hogy a bank ellenőrizni fogja a számokat könyveiben, aztán minden további nélkül kiadja a pénzt. Mihelyt megkapta, kibérelte az ácstól az egyik viskót Noboricsoban, azelőtti lakása közelében. Igaz, hogy csak földes padlójú és belül sötét volt, de most már mégis volt otthona Hirosimában és nem élt többé kegyelemkenyéren rokonainál. Tavasszal körben eltakarította a romokat és veteményes kertet ültetett. Az omladékból kikotort néhány lábast és tányért, ezeket használta a főzéshez és evéshez. Myekot elküldte a jezsuiták újra megnyitott kisdedóvójába, a másik két gyermek pedig a község elemi iskolájába járt, amely épület hiányában a szabadban működött. Tosio gépész akart lenni, mint hőse, Hideo Oszaki. Nagy volt a drágaság; nyár derekáig Nakamura asszony megtakarított pénze elfogyott. Eladta néhány ruháját, hogy élelmiszert vásároljon. Valamikor több drága kimonója volt, de a háború alatt egyiket ellopták, egy másikat odaadott Tokuyamában kibombázott nővérének, néhányat Hirosima bombázása közben vesztett el és most legutolsó darabját adta el. Mindössze száz yent kapott érte, és ez nem tartott sokáig. Júniusban elment Kleinsorge atyához és tanácsot kért tőle, mihez fogjon, augusztus elején pedig még gondolkozott a páter által ajánlott két lehetőségen, hogy háztartási alkalmazottnak szegődjön a szövetséges megszálló hadsereg valamelyik tisztjéhez vagy rokonaitól nagyobb összeget, ötszáz yent (valamivel többet, mint harminc dollár) kérjen kölcsön rozsdás varrógépe megjavítására és a varrónői foglalkozás folytatására.

*

Mikor Tanimoto visszatért Sikokuból, nagy darab ponyvát terített a csúnyán megrongálódott ház tetejére, amelyet Usidában bérelt. A tetőn így is beszivárgott a víz, de azért megtartotta az istentiszteletet a nyirkos nappaliban. Gondolkozni kezdett azon, hogy pénzt fog felvenni a városban levő temploma újjáépítésére. Nagyon összebarátkozott Kleinsorge atyával és gyakran ellátogatott a jezsuitákhoz. Irigyelte őket egyházuk gazdagságáért. Úgy látszott, mintha mindent megszerezhetnének maguknak, amire szükségük van. Ő csak saját erejére támaszkodhatott, az pedig már nem volt a régi.
A jezsuiták voltak az első közület, amely többé-kevésbbé állandó otthont épített magának Hirosima romjai között. Ez akkor történt, mikor Kleinsorge atya a kórházban volt. Mikor kikerült onnan, a kalyibába költözött, és egy másik pappal, Laderman atyával, aki a misszióban csatlakozott hozzá, megállapodtak, hogy három típus-barakot vásárolnak, amilyeneket a város bocsátott áruba egyenként 7000 yenért. Két ilyen barakot hátával összeépítettek és csinos kápolnát rendeztek be; a harmadikban étkeztek. Mikor a szükséges anyag rendelkezésre állott, megbíztak egy vállalkozót, hogy építsen egy háromemeletes missziósházat, ugyanolyant, mint amilyent a tűz elpusztított. A telken a munkások gerendákat ácsoltak, csapokat és ékeket készítettek,” rengeteg faszöget faragtak, előre kifúrták a hozzájuk illő lyukakat, úgyhogy végül a ház minden alkatrésze szépen egy halomban feküdt; aztán három nap alatt összeillesztették az egészet, mint összerakó rejtvényt, egyetlen vasszög nélkül. Kleinsorge atya, mint Fudzsii doktor előre megjósolta, nehezen tudta módját ejteni, hogy vigyázzon magára és lehetőleg sokat aludjék. Mindennap gyalog nekivágott az útnak, hogy meglátogassa a japán katolikusokat és a megtéríteni remélteket. Néhány hónap multán egyre fáradtabbnak érezte magát. Júniusban a Hirosimában megjelenő Csugoku-ban cikket olvasott, amely az életben maradottakat óvta attól, hogy kelleténél többet dolgozzanak. De hát mit tehetett volna. Júliusra teljesen kimerült, és augusztus elején, szinte pontosan a bombázás évfordulóján visszament a Nemzetközi Katolikus Kórházba, Tokióba, hogy egy hónapig pihenjen.
Hogy Kleinsorge atya válasza Szaszaki kisasszonynak az élet értelmére vonatkozó kérdésére végleges és megdönthetetlen igazság volt-e, senki sem tudná megmondani, de az az egy bizonyos, hogy a beteg erőt merített belőle. Szaszaki doktor észrevette ezt az eredményt és szerencsét kívánt hozzá Kleinsorge atyának. Április tizenötödikén Szaszaki kisasszony hőmérséklete és fehér vérsejtjeinek száma normális volt és a sebben levő fertőzés kezdett felszívódni. Huszadikán már egészen eltűnt a genny és a beteg első ízben végigbiceghetett mankójával a folyosón. Öt nappal később a seb gyógyulni kezdett és a hónap utolsó napján Szaszaki kisasszonyt elbocsátották a kórházból.
A nyár első felében előkészült, hogy áttérjen a katolikus hitre. Ebben az időben hangulata rendkívül változó volt. Többnyire igen levertnek érezte magát. Tudta, hogy egész életére nyomorék marad. Jegyese egyetlen egyszer sem jött el, hogy meglátogassa. Nem tehetett egyebet, mint hogy olvasott és a Koi domboldalán álló házából kinézett a város romjaira, ahol szülei és testvérei meghaltak. Ideges volt és minden váratlan zörejre torkához kapott. Lába még fájt; gyakran dörzsölgette és veregette, mintha vigasztalni akarná.
A vöröskeresztes kórháznak majdnem hat hónapjába, Szaszaki doktornak pedig még ennél is hosszabb időbe került, míg újra normális kerékvágásba jutott. Míg a városi villamosműveket helyre nem állították, a kórház kénytelen volt egy japán tábori áramfejlesztővel segíteni magán, amelyet a hátsó udvaron helyeztek el. Műtőasztalok, röntgenkészülékek, fogászati székek, minden komplikált és szükséges műszer lassan gyűlt össze más városok jótékony adományaiból. Japánban az intézmények sem mondhatnak le a tetszetős kül-színről, és jóval azelőtt, hogy a vöröskeresztes kórház orvosi felszerelés dolgában megfelelhetett volna a várakozásoknak, az igazgatóság új sárga zománcos téglahomlokzatról gondoskodott, úgyhogy a kórház Hirosima legcsinosabb épülete lett — az utcáról nézve. Az első négy hónapban Szaszaki doktor volt az egyetlen sebész és jóformán sohasem hagyta el az épületet; aztán lassanként újraébredt érdeklődése magánélete iránt. Márciusban megnősült. Elveszített súlyát részben visszaszerezte, de étvágya mérsékelt maradt; a bombázás előtt négy rizsgombócot evett meg egy-egy étkezésre, de egy héttel később legfeljebb kettővel tudott megbirkózni. Állandóan fáradtnak érezte magát. — De kénytelen vagyok tudomásul venni — mondta, — hogy az egész város fáradt.

*
Egy évvel azután, hogy a bombát ledobták, Szaszaki kisasszony nyomorék volt; Na-kamura asszony szűkös viszonyok közt tengődött; Kleinsorge atya újra a kórházban feküdt; Szaszaki doktor képtelen volt elvégezni azt a munkát, amellyel régebben könnyen elkészült; Fudzsii doktor elveszítette a harmincszobás kórházat, amelynek megszerzése annyi esztendejébe került, és nem volt kilátása arra, hogy újra felépítheti; Tanimoto temploma tönkrement és már nem volt meg egykori rendkívüli életereje. Ez a hat ember soha többé nem folytathatta régi életét, pedig ők hatan Hirosima legszerencsésebb lakói közé tartoztak. Tapasztalataikról és az atombomba alkalmazásáról természetesen nem volt ugyanaz a véleményük. Egy közös érzésük azonban volt, valami különös, emelkedett közösségi érzés, olyasmi, mint ami a londoniakat eltöltötte a meghiúsult légitámadások után: a büszkeség, hogy ők és többi életben maradt társaik kiállották a borzalmas próbát. Közvetlenül az első évforduló előtt Tanimoto egy amerikai ismerőséhez intézett levélben így fejezte ki ezt az érzést:
„Micsoda szívszaggató élmény volt az első éjszaka! Magam éjféltájban értem a folyópartra. A földön annyi sebesült feküdt, hogy kénytelen voltam itt is, ott is rálépni valamelyikre. Állandó bocsánatkérések között mentem tovább egy edény vízzel és mindenkinek adtam belőle egy csészényit. Azok lassan felemelték fejüket a földről, egy meghajlással vették át a csészét, nyugodtan ittak és egyetlen csöppet sem öntve ki belőle, szivélyes köszönettel adták vissza, ilyen megjegyzésekkel: »Nem tudtam segítségére lenni nővéremnek, akit a romok betemettek, mert anyámmal kellett törődnöm, aki mély sebet kapott a szeme alatt, aztán a házunk hamar lángokba borult és csak alig tudtunk elmenekülni. Bizony, elveszítettem otthonomat, családomat, és én magam is súlyosan megsérültem. De most el vagyok szánva arra, hogy amim van, a hazának szentelem és feláldozom magam ebben a háborúban!« Így fogadkoztak egytől-egyik, még a nők és a gyermekek is. Borzasztó kimerültségemben közéjük feküdtem a földre, de egy pillanatra sem tudtam elaludni. Másnap reggel meglepetésemre egyik sem jajgatott, pedig halálküzdelmükben nagyon szenvedhettek. Hangtalanul haltak meg, egyetlen zokszó nélkül, összeszorított foggal. Mindezt a hazáért!” (…)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ