Ezt Kosteleken kellett elmondjam, mert sürgetett…
Berszán atya vitt bé kocsival, egy kis dijazást adtak. És ugy ösztökéltek a moldvaiak, vót egy kislány, s ugy szerette volna, hogy mondjak mesét. Igen, de Berszán atya hozott gyorsan haza, s aszondta: „Fülöp, jön-e haza? Mer kell menjek valami kortárs találkozóra valahova.” S a kislány ugy esdekelt, hogy mesemondó vagyok, há’ mondjak, há’ hirtelen egy rövidet ezt találtam ki. Mondom: vót egy embernek három fia. Osztán én nem üsmertem őköt. S az öreg bácsi beteg lett, és má’ a legénkék követelőztek, hogy valami jussot:
– S édesapám hóttya után mit ad? – mondták a fiúk.
Ugy szerre megkérdezték. Mindegyiknek azt válaszolta, hogy:
– Martot, fiam, martot! – egy ilyen martot, csak nem vót ilyen kősziklás. – Martot, fiam, martot.
Egyszer az öreg édesapa meghótt, a három legénke összebeszélt:
– Azt a csillagát, az édesapánk csak aszondta, hogy a martot, a martot: valami kincs van ott elrejtve!
Egy bizonyos helyen, ahol gondolták, kezdték ásni, s egy kis láda kiborult onnén.
– Na, ebbe most arany van!
Kiborult a kis ládikó, felszakították, s hát benne egy kis nyúlnak a farka. S ha a nyúlnak a farka hosszabb lett vóna, az én mesém is tovább tartott vóna. Ugy örvendett a kislány, de én kellett jöjjek a kocsival.

(Gyimes: Farkasok pataka – Tankó Fülöp Gyugyu, 2015; forrás: Magyar Zoltán: Népköltészeti gyűjtés. Mesék és mesemondók. Budapest, 2015)